Balázs János a magyaroroszági roma képzőművészet Homérosza. A hasonlat fellengzősnek tűnhet, de fellépése-felfedezése előtt e hátrányos helyzetű közösség tagjai leginkább csak „egzotikus” képtémák alanyaiként, kacér cigánylányokként, hegedűsökként, tábortűz mellett pipázó vándorokként szerepelhettek. S ahogy az Iliász és az Odüsszeia szerzője megalapozta a görög irodalmat, úgy Balázs János nyomán az eltelt fél évszázad alatt egy immár számos alkotóval fémjelzett, markáns, sokszínű, nemzetközi mércével mérve is jelentős roma képzőművészet bontakozott ki. Ráadásul ahogy Homérosz az epikus költészet etalonja lett, Balázs művészete pioníri érdemein túl máig mérce, példa az utánuk pályára lépők számára.

Pedig életkörülményei enyhén szólva sem könnyítették meg pályáját. Fiatalon jelentkező művészi hajlamait környezetének értetlensége elsorvasztotta. Ő azonban, a Hortobágy poétájával ellentétben nem „káromkodott vagy fütyörészett”, hanem helyette egész életében olvasott – a szovjet fogolytáborban például Shakespeare-t és magyar klasszikusokat. Tudásszomja révén autodidakta módon is komoly irodalmi és filozófiai műveltségre tett szert, mely aztán később ötvöződve a cigány és egyetemes folklór és az általa bensőségesen ismert és becsült természeti környezet – erdők, gombák, rovarok és más állatok – elemeivel megalapozta képei titokzatos hangütését.

Titokzatosat és bensőségeset, személyes világlátásából, s tudatosan vállalt különállásából fakadót. Mert bár szinte egész életét egy egyszerre szúk és tágas közösségben, a Salgótarján városa fölött húzódó pécskődombi cigánynegyedben élte le, mégsem volt a szó közhasználatú értelmében vett közösségi ember. Inkább amolyan a világ hívságait megvető, a politikai és a társadalmi változások hullámai iránt közömbös Diogenész. Magányos volt, társtalan, de nem megkeseredett. Nem tudom, olvasta-e Marcus Aurelius elmélkedéseit, mindenesetre illik rá a sztoikus katonacsászár mondata: „ahol élni lehet, ott jól is lehet élni”.

Balázs János pedig „jól élt”, a szó nemes értelmében. Hosszú évtizedekig elfojtott képességei eruptív erővel törtek fel belőle, s ettől kezdve képei hosszadalmas vajúdás nélkül egymás után születve folyondárként borították be a vályogház falait. Néhány hagyományosabb, a telepet, a várost megörökítő-átfogalmazó festménytől eltekintve művei mintha egy „végtelen történet” epizódjai lennének. Hatalmas virágok, madarak, kígyók, mitikus, tollas félistenek, istennők fonódnak össze a képeken, egy elsüllyedt világ töredékes, pontosan nem is rekonstruálható lapjai gyanánt.

Az 1970-es években – erre az időre esik Balázs művészetének kibontakozása is – fontos és jellegzetes irányzat volt az úgynevezett individuális mitológia, azaz az alkotó egyszemélyes, közösségekhez, tradíciókhoz nem köthető világképteremtése. Balázs ennél jóval szorosabban kötődött a mitikus, népi hagyományokhoz, de ösztönösen használhatja, fantáziájával kiegészítheti a még felszínre kerülő motívumokat. Ezért lehet művészete egyrészt a roma hagyományok hiteles összefoglalója, egyszersmind továbbfejlesztője, közben pedig egy egyetemesebb, az indián és afrikai törzsi kultúrák mitikus világképéhez önkéntelenül is kapcsolódó, abból egyedi szintézist teremtő példája.

Ezért hasonlíthatja Balázs János helyzetét, tevékenységét az afroamerikai művészekhez munkásságának egyik legjobb ismerője, Junghaus Timea (amúgy az első roma származású magyar művészettörténész, a berlini Európai Roma Kulturális Intézet igazgatója). S ezért merülhetnek fel kapcsán a latin-amerikai mágikus realisták, Garcia Márquez, Asturias, Roa Bastos, Carpentier szemléletmódjával kapcsolatos párhuzamok is. Pontosabban: esetében nem annyira mágikus realizmusról, inkább expresszív elemekkel vegyülő mágikus szürrealizmusról beszélhetünk.

Meg kell említeni azt is, hogy felfedezésekor a korabeli szóhasználatnak megfelelően naiv művésznek minősítették. Ezt a még ma is fel-felbukkanó besorolást mindenképp revideálni kell. Balázs János autodidakta volt ugyan, de szemléletmódja nagy mértékben eltér a környezetüket, mindennapjaikat rokonszenves figyelemmel megörökítő parasztfestőkétől. Időközben pedig egy új fogalom honosodott meg a szakirodalomban, az outsider art, a művészet aktuális centrumától távolabb állók művészete, mely egyébként a hivatalos kánon kibővülésével elvesztette minden lekicsinylő jelentését, s – legalábbis Nyugat-Európában – bekerült a művészeti múzeumok megbecsült értékei közé.

S ha már a múzeumoknál tartunk… Immár nem évek, hanem évtizedek óta húzódik a Roma Művészeti Múzeum megvalósításának ügye, s ezért nem a roma közösség, s különösen nem a múzeumért elkeseredetten harcoló Daróczi Ágnes a felelős. Tervek, próbálkozások, ideiglenes megoldások az egyik oldalon, egyre nehezebben hihető ígéretek, ígérgetések a másikon. A Balázs János anyagából való válogatás most is csak egy bérelt helyszínen mutatkozhat be. Csak bizakodni lehet, hogy belátható időn belül megnyílhat e közösség alkotóinak múzeuma, s immár méltó körülmények között találkozhatunk a művekkel. S akkor minden bizonnyal újra láthatjuk, a magyarországi roma képzőművészet Homéroszának, Balázs Jánosnak a képeit is.

Írta: Pataki Gábor művészettörténész, az Új Művészet című lap vezető szerkesztője

Elhangzott: 2026. október 9-én a Zsidó Örökség Alapítvány Csányi utca 5. alatti kiállítótermében

A képen balról jobbra:
Bársony János, a kiállítás egyik kurátora;
Szabó Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész, aki tinédzserként gyakran beszélgetett Baéázs Jánossal és megosztotta emlékeit a megnyitó közönségével;
Daróczi Ágnes, a kiállítás másik kurátora;
Szűcs Balázs, a VII. kerületi Önkormányzat kultúráért felelős alpolgármestere;
Pataki Gábor művészettörténész, a kiállítás ajánlója.
A fotót Dalai László, az Erzsébetváros c. lap újságírója bocsátotta rendelkezésünkre

Szeretettel invitáljuk Önöket a Csányi utca 5-ben október 20-án 17 órakor záródó Balázs János kiállításunk finisszázsára.

Meghitt körülmények között találkozhatnak Balázs János alkotásaival, amelyek az utóbbi tíz évben nem voltak láthatóak a nagyközönség számára. A Romano Instituto azonban – a magyar állam helyett – megőrizte, gondozta a Roma Képzőművészeti Gyűjtemény minden darabját, hogy most büszkén megmutathassa a legszebb alkotásokat.

Az eseményt Balogh Tibor festőművész élő tárlatvezetése kíséri.

Az esemény Facebook linkje.

Majtényi György köszöntője Bársony János 75. születésnapján

Kedves János!
Kedves Ági!
Kedves Barátaink!

Egy születésnapi köszöntőben az ember rendszerint számba veszi az éveket, felsorolja a fontos állomásokat, tisztségeket, szakmai elismeréseket. János esetében azonban úgy érzem, ezzel nem mondanánk el mindent. Mert egy életmű jelentőségét nem feltétlenül az mutatja meg, hány intézmény neve sorakozik benne. Sokkal inkább az, hogy mi lett más körülöttünk azért, mert valaki évtizedeken át következetesen dolgozott.

És ha így nézzük, János munkássága a szakmai sikereken túl is, nagyon sok helyen, területen nyomot hagyott.
Ott van mindenekelőtt abban, ahogyan ma a magyarországi roma kultúráról gondolkodunk. Megmutatkozik abban a tudásban, hogy ez a kultúra nem valamiféle egzotikus függeléke a magyar kultúrának, hanem saját hanggal, saját nyelvekkel, saját emlékezettel és saját önértelmezéssel rendelkező világ. János munkájának egyik legfontosabb tanulsága az, hogy egy közösség emancipációja nem kezdődhet azzal, hogy mások megmondják neki, kicsoda. Ehhez saját hang, saját intézmények, saját történetek és saját emlékezet szükséges.
És János egész életműve ezeknek a tereknek a megteremtéséről szól.
Nem arról, hogy valakik helyettük beszéljenek, hanem arról, hogy a roma embereknek legyen hol megszólalniuk. Nem úgymond külső segítségről, hanem új lehetőségekről, közösségekről és intézményteremtésről. A kultúrában, a szociális munkában, a jogvédelemben, az oktatásban és később a történeti kutatásban is ugyanaz a mély meggyőződés jellemezte Jánost mindig: az emberek méltóságát nem elég elvben elismerni. Meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek között ez a méltóság megélhető.
Talán ezért is nehéz Bársony János munkásságát egyetlen foglalkozással vagy fogalommal leírni. Jogász? Jogvédő? Kutató? Kulturális szervező? Intézményépítő? A roma emancipáció egyik meghatározó alakja?
Mindegyik igaz – és egyik sem mond eleget.
Mert mindezek mögött talán fontosabb az emberi magatartás és a tartás. Az a különös képesség, hogy valaki észreveszi azt, amit a társadalom többsége már megszokott. Amit mások magától értetődőnek vesznek, arra ő rákérdez. Miért van így? Miért nincs másképpen? És főképp: mit lehetne tenni?
Erről az emberi magatartásról és közösségi áldozatvállalásról Vas István egyik versének címe, visszatérő kérdése és lírai alanyának magatartása jutott eszembe:
„Mit akar ez az egy ember?
Mindig ez az egy ember!
… Nekimegy fejjel a falnak.”
Van ebben a néhány sorban valami, ami – legalábbis számomra – nagyon pontosan felidézi János elszántságát.
Mert a falak ott vannak minden korban. Vannak láthatók és vannak láthatatlanok. Léteznek jogi, társadalmi és intézményi falak. És vannak talán még áttörhetetlenebbek, amelyeket a közöny, az előítélet, a megszokás és a hallgatás emelt.
Ezekkel szemben egyetlen ember valóban kevésnek látszik.
De az élet és a történelem egyik nagy igazsága, hogy néha mégsem az.
Olykor egy ember elkezd valamit, ami utána közösséget épít fel. Feltesz egy kérdést, amelyet később már mások sem tudnak nem meghallani. Megőriz egy történetet, amely különben eltűnt volna. Létrehoz egy helyet, ahová mások beléphetnek. Összegyűjti a dokumentumokat, meghallgat egy túlélőt, feljegyez egy nevet – és ezzel egyszer csak megváltoztatja azt is, amit egy közösség, egy társadalom a saját múltjáról tud.
János életművének számomra talán ez a legfontosabb része, üzenete.
Különösen igaz ez a roma holokauszt történetére.
Ma már természetesnek tűnhet, hogy erről könyvek jelenhetnek meg, konferenciákat rendezünk, megemlékezéseket tartunk, emlékműveket állítunk, levéltári forrásokat kutatunk. De történészként nagyon jól tudjuk, hogy semmi sem „természetesen” válik a történelem részévé. A múlt önmagáról nem beszél.
Valakinek meg kell keresnie a dokumentumokat. Valakinek meg kell szólítania és végig kell hallgatnia a tanúkat. Valakinek egybe kell gyűjtenie az emlékforgácsokat. Valakinek össze kell illesztenie a szétszóródott történeteket. És valakinek ki kell mondania, hogy azoknak az embereknek, akiket a kortársaik megfosztottak jogaiktól, méltóságuktól, sok esetben az életüktől is, legalább a nevüket és a történeteiket nem szabad elveszíteniük.
János – Ágival együtt – ezt a munkát évtizedek óta végzi fáradhatatlanul.
Nem pusztán adatokat gyűjtöttetek. Embereket emeltetek vissza a történelembe.
És ez óriási különbség.
A névtelen áldozat sokszor csak statisztikai adat az utókor szemében. A névvel, családdal, lakóhellyel, emlékkel rendelkező áldozat viszont ismét ember. Olyan ember, aki méltósággal bírt és bír.
A történész számára aligha van ennél fontosabb feladat.
De János munkája egy másik értelemben is különleges. Arra figyelmeztet minket, hogy az intézményi tudomány határai nem azonosak a történeti megismerés határaival. Sokszor éppen azok teszik fel először a fontos kérdéseket, akiket kívülre szorítanak az akadémiai struktúrákon. Ők találnak meg olyan forrásokat, amelyeket mások nem kerestek; ők hallgatják meg azokat, akiket mások nem kérdeztek; ők veszik észre azt a hiányt, amelyet a tudomány már oly régóta hordoz magában, hogy szinte természetesnek vesz.
Ezért szeretnék ezen a születésnapon történészként is köszönetet mondani Neked, és köszönteni Téged.
Köszönöm, hogy olyan kérdéseket tettél fel, amelyeket a történetírás sokáig nem vetett fel. Köszönjük a beszélgetéseket, a tudást, amit megosztottál, a kérdéseket és a vitákat, a segítőkészséget – és talán leginkább azt a makacs következetességet, amelyből az ember megértheti, hogy bizonyos dolgokban egyszerűen nem szabad elfáradni.
Sosem hátráltál meg.
Hetvenöt év után persze már joggal mondhatná az ember: elég volt a falakból és az állandó közdelemből.
De biztos vagyok abban, János, Te most is látod, melyeket kellene még lebontani.
Mit akar ez az egy ember?
Azt hiszem, ennyi év után már valamennyire tudjuk a választ.
Hogy legyen valamivel több igazság.
Valamivel több emlékezet.
Valamivel több méltóság.
És akiknek sokáig nem volt helyük közös történelmünkben, azok többé ne legyenek kitörölhetők belőle.

Kedves János, mindehhez kívánok Neked még nagyon sok erőt, egészséget, kíváncsiságot és – mert nélküle mindez aligha ment volna – változatlan makacsságot.

Balázs János a filozófus remete

„Élni annyi, mint ide-oda rakni azt, ami veszendő holmi. Gondolataim döcögő, édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül.”

Balázs János

Balázs János 1905-ben a szlovákiai Alsokubinban született. A muzsikus cigány Balázs János azonban nem a hangszerekhez, hanem a magyar nyelvhez vonzódott jobban. Bár gyerekkorában is rajzolt a szegényes körülmények között tengődő család begyújtósnak használta Kossuthról, Petőfiről készült rajzait. Az alig két osztályt végzett Balázs János el is temette művészeti vágyait hosszú évtizedekre.

Filozofikus alkat volt, a haldán talált minden könyvet elolvasott, hatalmas műveltségre tett szert, a magyar és a világirodalom alakjai gondolatainak hű társai voltak. Versei, naplói ezernél több oldalt tesznek ki. Napjainkban Tuhári Attila próbálja kötetekbe szerkeszteni írásait. Balázs János remeteként reneszánsz emberré érlelődött.

Mert a filozófus remete előbb írt verseket, mint festett volna. Hogy mégis festményei révén ismerjük jobban egy véletlenen múlott. A Pécskő dombon, Salgótarjánban a többre vágyó fiatalok körében tekintélynek számított Balázs János, akivel a világ dolgairól hosszan lehetett gondolkozni, vitázni. Hárman voltak: Botos Zoltán, a festészettel – akkor még csak kísérletező fiatal – Szepesi József, aki költő lett és Szabó Tamás mára Munkácsy-díjas szobrászművész – aki ezen a kivételes megnyitón megosztja emlékeit velünk.

Botos Zoltán ajándékozta Balázs Jánosnak az első vásznakat és festéket: hogy még ugyanazon a napon megszülessenek az első képek és hátralévő néhány évében, mint vulkánból törjenek elő látomásai…

Balázs Jánost Moldován Domokos a néprajzkutató és filmes fedezte fel a paraszt festőkről 1966-ban készült filmjével. Ismertség, vendégjárás, kiállítások kezdődtek. A Magyar Nemzeti Galéria szakértő művészettörténésze F. Mihály Ida könyvet szerkesztett képeiből és verseiből – Ecsettel és irónnal címmel – nem is kellett jobb ajánlás nemzetközi megismertetéséhez…

Ám Balázs János többre tartotta verseit, írásait, mint festményeit. A képei eladásából származó pénzen, saját költségén adatta ki Füstölgések című kötetét. Balázs János egyedülálló jelensége volt és marad a magyar és a nemzetközi festészetnek. Egyedi, utánozhatatlan festői nyelvet dolgozott ki.

Aktív alkotó korszaka csupán nyolc esztendeig tartott!

***

Amikor a Cigányságkutató Intézet Roma Képzőművészeti Gyűjteményének Balázs János kiállítását ajánljuk szíves figyelmükbe szeretnénk arra is felhívni a figyelmet, hogy tíz évig ezeket a képeket is – a másik százzal együtt a saját házunkban őriztük. Nem múzeumban, nem kiállítótermekben és nem a nagyközönség számára bármikor megnézhetően. Mert a magyar állam nem talált helyet a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény tárolására és bemutatására.

Annak a 120 darabos Gyűjteménynek nem, amelyet munkatársaimmal – dr. Bódi Zsuzsannával és Kerékgyártó Istvánnal – negyven év alatt gyűjtöttünk össze. Szponzorok támogatásával, pályázatokból, az alkotók adományaiból, meg a rendszerváltás kormányának vásárlásából.

A tíz év alatt rendszeresen kértek leltárt, de soha nem adtak egyetlen fillért sem a tárolásért, a biztonságos őrzésért, sem a kiállításokhoz nem járultak hozzá. Tíz év után a Fővárostól bérelt 70 négyzetméteren próbáljuk bemutatni a Roma Képzőművészeti Gyűjteményt és a hagyományos cigány mesterségek eszközeit. Mindazt, ami a több évszázados együttélésünk alapjául szolgáltak békében és háborúban egyaránt.

Külön köszönet illeti a Fővárosi Önkormányzat mellett a VII, kerületi Önkormányzatot, és SZŰCS BALÁZS alpolgármestert, akik munkánkat támogatják.

Napjainkban új rendszerváltozásról beszélünk. Mi is reménykedünk, hogy megszületnek végre a legnagyobb hazai kisebbség méltó kulturális intézményei, ahol minden nap láthatóak lesznek Balázs János alkotásai is.

A Romano Instituto Balázs János kiállítását a Csányi utca 5-ben megnyitják:

Pataki Gábor művészettörténész és Szabó Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész

Énekel: Horváth Mária, kíséri Balogh Dániel

kurátor: Daróczi Ágnes és Bársony János

A Cigányságkutató Intézet ROMA MÚZEUM Gyűjteménye megtekinthető keddtől péntekig 14-18 óra között a Budapest, VII., Damjanich utca 16., földszint 9-ben.

Szívesen fogadjuk iskolai osztályok, érdeklődők csoportos jelentkezését. A jelentkezéseket a romanoinstituto@gmail.com e-mail címre várjuk.