Váradi Lacira emlékezve

Az idei ünnepet a Karácsony-hetében megtörtént térdműtétem miatt – csak a leszakadt porcokat vették ki, nem volt nagy műtét, estére már itthon üldögéltem – tudtam, hogy igen nosztalgiásan és kicsit magatehetetlenül fogom tölteni. De milyen az élet? Annál inkább ágált bennem a mulathatnék, és már a dalt is megtaláltam hozzá, amivel indítani lehet…
Mert ugye első az öregeknek megadandó tisztelet…

A lányom, mint a család összetartója minden finomsággal megrakott asztalt terített, s a töltött káposzta és persze a világi finom húsleves, sütemények után már a pohárköszöntőknél tartottunk, amikor előbukkant az én dalom:
„Mulass apám, mulass, mulasd ki magadat! A családod között, jól érezd magadat!”
Örömmel énekeltem bizony, hiszen az én apám – a Jóisten tartsa meg egészségben közöttünk még sokáig! – elmúlt nyolcvanhét éves…

És, mint aki úgy tanulta annak idején, még fiatalon, éppen a kótaji Váradi Mihálytól – akit mindenki csak Lacinak ismert – folytattam is a nótám, de abban biztosan benne volt a szorongásom a fájó lábam miatt is:
„Ó, de nem bántottam senkit, jaj, de mégis ver az Isten, a fiatal életem, mama, bánattal kell éljem.”
Na, ezen a ponton ért a meglepetés: apu, aki minden elképzelhető magyar népdalt, nótát, cigány dalokat ismer, rám szólt: ez nem lesz jó, ez szomorú nóta, ez rosszat hoz!
Egészen meglepődtem, torkomra forrt a dal… – hiszen apu szereti, ha énekelünk, maga is azzal szokott elmondani sok mindent…

És belém hasított: énekelt beszéd, o chachimo ande gilyi phenen avri, igazat szólnak a dallal… hát persze, hogy rosszul veszi ki magát, ha a szép ünnepen szomorút énekelünk…
Látod Laci, látod, most értettem meg, hogyan próbáltad elmondani a sok keserűséget, a nehéz sorsodat…
Mert az volt az övé… beleszeretett Mariba, aki ugyan szép asszony volt, de Laci nem győzte a körülötte legyeskedőket elhajtani… és a sok konfliktus miatt, amit az asszony okozott, vadásztak rá a rendőrök… szabályosan…
Hát még amikor a Kalyi Jag együttes tagjaként elnyerték a NÉPMŰVÉSZET IFJÚ MESTERE címet!
Igen, igen! Ezek az egyszerű, falusi tizen-huszonéves fiúk a cigánytelepről a Bársony János vezette heti két próbán olyan sokat fejlődtek és olyan szép repertoárt állítottak össze, hogy a verseny zsűrije – az akadémikus tudós Martin György vezetésével – néhány kérdés után örömmel tüntette ki őket a megtisztelő címmel…
Úgyhogy amikor a tavaszi versenyt követően eljött az augusztus huszadika Balogh István, Bábutu, Váradi Mihály, Laci, Balogh János, Paprika, Varga Gusztáv, Kanalo és az együttesvezető Bársony János priccses nadrágban és csizmában, színes ingben vonultak be a Parlamentbe, átvenni a kitüntetést. Honnan volt a szép ruhájuk? Hohó, annak is meg van a sora…

Csemer Géza a Metró klubban már a hetvenes évek közepétől klubot vezetett a fiataloknak. Géza, mint egy igazi profi, akinek az Operában futott rendezése felszerelést is szerzett, sőt, újat is csináltatott. Így aztán a régit kiselejteztette és átadta a civilben cigány koordinációs bizottsági titkárként dolgozó Bársonynak. A színes ingeket meg saját kezűleg vásároltam. Méghozzá abból a pénzből, amit fellépéseinkért akkor már kértem. Mert hogy működési engedélyem, előadóművészként egyedül nekem volt…
Ezekből az igen szerény tiszteletdíjakból lett aztán ing a nagy ünnepre és új hangszer a fiúk kezébe…
(Hej, de más világ volt az akkoriban! Eszébe nem jutott volna egyikünknek se, hogy a közös pénzt magára költse!) Hiszen mindegyikünk dolgozott, kiszámítható, rendszeres jövedelmünk és létbiztonságunk volt. No, meg büszkeségünk! Na, jó, én még csak egyetemista voltam, de Jánosom már keresett…

Nekem aztán mégis komoly hasznom lett belőle! Képzeljétek, amikor 2018-ban nyugdíjba mentem az előadóművészi működési engedélyem két évet jelentett, mármint nemcsak egyetemistaként, hanem adófizetőként számoltak velem. De mit számít az ilyen későn, hiszen így is ledolgoztam negyvenöt évet!

A mi fiaink olyan feltűnést keltettek a Parlamentben, ami csak elképzelhető. Az akkoriban éledező táncházmozgalom tagjai, énekesek és zenészek nagy megbecsüléssel fogadták a fiúkat. Nem véletlenül, hiszen a dalaik, táncaik jelentős részét éppen romáktól tanulták vissza! Hol Erdélyben, hol itthon.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az akkoriban egyeduralkodó média is képernyőre engedett volna bennünket. Meghívták ugyan az együttest is egy beszélgetésre, sőt, a csak általuk vitt kitüntetést is mutogatták, de a fiainkat még véletlenül se! Még érvényben volt a cigány kultúrát és így a cigányokat is nemlétezőnek tekintő rendelet… a mieink csak a Kékfényben voltak láthatóak, ez fért bele az urak és elvtársak cigány-képébe…

És érvényben volt a cigányvonal vezetés is a rendőrségen belül… ezért aztán bennünket tízszer olyan gyakran igazoltattak, sőt családfát vezettek rólunk…

Laci, mikor hétvégén hazautazott egy ilyen igazoltatás során próbált ellenállni, hiszen ő mégiscsak a Népművészet Ifjú Mestere volt addigra… letartóztatták… markecolással vádolták meg és bevarrták… rákentek valamit, nehogy elindulhasson a Kalyi Jag a világhír felé…
Látjátok, most, hogy írom ezeket a sorokat jut eszembe, hogy Laci tudta volna az én helyemben, hogyan illik az igaz szót tovább folytatni:
„Mang mol tata, mang mol, mang mol le shavenge,
mang mol tje shavenge, kadale lashe phralenge!”

Nyugodjál békében Laci! Hiányzol!