Solt Ottiliára emlékezve
Solt Ottiliára emlékezve
50 éve jelent meg a segédanyag cigány anyanyelvű gyerekeknek
- Daróczi Ágnes - Kései levél Solt Ottiliának
- Solt Ottília - Megjegyzések a cigányságról folyó vitához.
Elhangzott a Solt Ottilia születésének 70. évfordulójára rendezett emlékesten a FUGA Építészeti Központban
Kedves Ottilia!
Mostanában sokat gondolok rád. Különösen, amikor torkomat szorítja a sírás. Nem, nem magamért sírok, hanem a helyzet miatt, amiben máig van az én árva népem.
Nem a munkanélküliség fáj, hiszen te tudhatod, nem először kóstolom ezt a keserű kenyeret: Politikai tisztogatás áldozata nem először lettem, hiszen már 1974-ben párthatározatot hoztak ellenünk – mondván, „nacionalista, újbaloldali elhajlók” vagyunk –, bár soha nem voltunk semmiféle pártnak tagjai…
Az 1972-es cigány nyelvű televíziós megszólalásomat is húsz év szilencium követte… Húsz év kellett, mire legközelebb megszólalhattam a tv képernyőjén betiltott anyanyelvemen – románész –, ami állítólag nem is alkalmas kommunikációra.
Te nem így gondoltad.
Miközben szakfelügyelőként foggal-körömmel küzdöttél az iskolai elkülönítés ellen – országos botránnyá tetted az óbudai Mocsaras-dűlő cigány gyerekeinek piros pöttyel jelölt ivópohár ügyét, és cikkeket írtál, tanácskoztál, minden módon, próbáltad sürgetni az együtt tanulást, mint ami a jövő záloga –, aközben a Fővárosi Pedagógia Intézet munkatársaként 1975-ben azzal bíztál meg, készítsek egy kétnyelvű oktatási segédanyagot cigány anyanyelvű kisiskolásoknak. Micsoda kihívás és milyen gyönyörű alkotó- és kutatómunka volt az nekem! 21 évesen, első cigány anyanyelvű egyetemistaként!
A zöld kis füzet belső kiadvány lett. Tudod, hány év kellett hozzá, mire kísérleti tankönyvként – persze kibővítve – megjelenhetett „Vrana mámi mesél” címmel? Harminc! Kereken harminc év! És persze azóta sem került be sem a pedagógusképzésbe, sem az iskolákba – 3500 példány mire is lett volna elég?
Hanem tudod, arra igazán büszke vagyok, hogy még határon túli magyar pedagógusok is – persze szabálytalanul – sokszorosítják, másolgatják, kézről kézre adják. És azt mondják: ebből nemcsak a cigány, de a magyar identitást is kitűnően meg lehet tanulni. Vagyis – úgy van, ahogyan annak idején te is szeretted volna, eredeti szándékaink szerint – egy békességgel megélt identitás, a múlt felvállalása csak segíthet bennünket abban, hogy jól teljesítsünk, és hogy boldogok legyünk…
De hol vagyunk mi ettől? Hány fényévnyire?
Emlékszem, valamikor a ’80-as évek közepén te voltál a kezdeményezője annak az aláírásgyűjtésnek, amivel a Moldova-könyv gyalázkodása ellen tiltakoztunk. Milyen kísértetiesen jönnek vissza ezek a jól megágyazott rasszista nézetek. „Bűn az élet” – mondta Moldova –, és jól elültette, hogy a börtönök cigány bűnözőkkel vannak tele. Az valahogy nem szúrt neki szemet, hogy ha bűnözőnek tekintenek egy népet – a Belügyminisztérium háromezerrel kezdődő belső, titkos utasításokat adott ki a cigányok családfájának kutatására, rendszeres razziákat tartott, sőt úgynevezett tudományos kutatásokkal kereste a bűnöző cigány géneket –, szóval, hogyha bűnözőnek tekintenek egy népet, és ehhez nem átallanak cigánytelepeken és állami gondozott gyermekek között vérmintákat venni, ha igen-igen, nagyon keresnek, akkor előbb-utóbb találnak is: csalókat, tolvajokat, piti bűnözőket. Mert ugye, mint tudjuk: a fehérgalléros sikkasztókat sokkal nehezebb volt elfogni, mint ahogyan az ma is, sokkal nehezebb tényfeltárás…
És különben is: kellett a rémítgetés, manifesztálni, hogy többet kell a Belügyre szánni, a cigánybűnözés örökletes mivoltának megakadályozására, hiszen ezzel az érvvel lehetett erősíteni a „proletárdiktatúra vasöklét”, az állami erőszakszervezeteket, hogy aztán – minő csoda – a politikai ellenzéket is sokkal jobban lehessen megfigyelni.
1986-ban a vezényszóra elrendelt antidemokratikus cigány szervezetek kreálása ellen szóltam, előbb szép szóval, Aczél Györgynek írott levéllel, aztán meg nyilvánosan is: nemzetiségi jogokat követelve magunknak. Bari Károly és Zsigó Jenő társaságában.
Ettől kezdve a pártállam cigány ellenzékeként fokozott megfigyelésben, lehallgatásokban volt részünk. Tudhattuk a tovább búgó telefonokból, amiken csak azután beszélhettünk, hogy a lehallgató elindította a maga készülékét. Hanem tudod-e, hogy a mi lehallgatásunk talán ha néhány hétig szünetelt csupán a rendszerváltás idején? Amikor a házunkban lakó Láng úr egy lakógyűlésen visszakövetelte – az eladdig lehallgatásra használt gyerekkocsi tárolót…
Igen, úgy tűnik, én végérvényesen a rendszer ellensége maradtam, az „elhajló újbaloldali nacionalisták” megfigyelése – szerintem máig folytatódik. Különben mivel magyarázzam, hogy a megfigyelt „Rozi = ez voltam én”, vagy a jelentgető, provokáló „Báró” aktája még mindig nem hozzáférhető?
Hiába jött rendszerváltás és szociálliberális évek: én soha nem voltam elég jó a saját ügyeink közüggyé tételéhez! Még párttársaid is könnyedén dobták oda a kisebbségi ügyek istrángját a sokat próbált szocialista korifeusoknak: Tabajdi Csabának és Báthory Jánosnak. Igen, igen… a rendszerváltás előtt ugyanaz a főfő megmondó maradt, aki aztán jó volt a jobboldali Antall-kormánynak és a baloldali szoclib kormánynak is. Így aztán mit csodálkozunk, ha az első kisebbségi kerekasztal által konszenzussal kialakított kisebbségi törvényt – hivatalnokok hadának munkájával – meg lehetett puccsolni, és aztán 12 évig olyan választási törvényünk volt, hogy a többségnek joga volt vezetőt választani a kisebbségeknek…
Te azok közül a kevesek közül voltál – Csalog Zsolttal, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel és Havas Gáborral együtt –, akik értették a bajainkat, és társunk voltál a küzdelmekben. Ezért is reménykedtünk annak idején, hogy a rendszerváltás reményt hoz nekünk, cigányoknak is. Ezért nem alapítottunk nemzetiségi pártot.
Aztán egyre inkább azt kellett megtapasztalnunk, hogy süketek a fülek, és vakok a szemek, némák a szájak – és legfeljebb négyévente kellünk, de nem mi, csak a szavazataink! Miközben végletesen a perifériára szorulnak az egykori munkások, és nemzedékek nem ismerik a korai kelés, a megfizetett munkából megélhetés áldását…
Te a Parlamentből nap mint nap láttad ezeket a folyamatokat, és próbáltad felvenni ellenük a harcot. Aztán éppen konok, szegénypárti elszántságod miatt még saját pártodon belül is szélre sodródtál, sodródtatok. A kizárólagosan a szabad verseny jótékonyságában – esélykiegyenlítés nélkül – a szabad piac mindenhatóságában hívő liberálisok letettek a szegények, „az alja nép” sorsán való enyhítés szándékáról. Ezzel végképp kiürült a baloldali alternatíva esélye. A senki földjére kerültünk.
Az első szabad november 7-ét a Szatmár utca 26. előtt töltöttük – közösen. Te már akkor képviselőként, mi meg a helyiek által ugrasztott csatározókként. Addigra jól látszott, hogy a városban a szemétdombról is jobban meg lehet élni, mint a munka és lehetőségek nélkül maradt falvakban. Pedig az építőipar összeomlásával, a munkásszállók megszűntével oda száműzték vissza a fekete vonatok munkásait.
Száműzték – mondom, mert a szocializmus anomáliájaként elfelejtettek elég lakást építeni ott, ahol a munka volt, és munkát nem vittek oda, ahol a munkaerő volt. Az évtizedekig Pesten dolgozó szabolcsi és borsodi munkások közül sokan felismerték ezt a helyzetet, és lettek önkényes házfoglalók, ha már vállalatuk, munkáltatójuk soha nem gondolt munkásainak lakhatására.
Kirendelt teherautó, pakoló brigáddal, megerősített rendőri felügyelet – a lehetséges összetűzés elől otthonról elzavart férfiak, kétségbeesett asszonyok–, ez volt a kép, ami fogadott bennünket kora reggel. Az első mozdulatunk az asszonyok hadrendbe szedése volt: álljuk el az ajtót, értessük meg, hogy itt rendes emberek vannak, tiszták, fizetik a rezsit, a gyerekeiket iskolába járatják – és énekeljünk, az erőt ad!
A nagy gyorsaságban egy lepedőt hozott az egyik asszony, amire – nem volt más eszközünk – rúzzsal írtuk fel, hogy „emberek vagyunk, lakni akarunk”. De mi csak civilek voltunk – ugyanolyan betolakodók, mint az önkényesek. A helyiek szerencséjére azonban akadtak a hivatalból okosok ellenére is, akik hivatásuknak érezték, hogy segítsenek: te, Ottilia a parlamenti üléstermet hagytad ott telefonhívásunkra, és a helyszínen volt Vecsei Miklós is – a Máltai Szeretetszolgálat akkoriban még egészen friss magyar intézményétől. Gyuris Tamás arcára máig emlékszem, hiszen ott volt, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá… – többfrontos állóháború zajlott. Az asszonyokkal a kapuban néztünk farkasszemet a rendőrökkel és a kilakoltatókkal, többen meg az önkormányzatot próbálták jobb belátásra bírni.
Csakhogy az Isten állatkertje is nagy, Náday Gyula – az állam által kreált cigány szervezetével éppen eladni készült a cigányok bőrét, az SZDSZ-es polgármesterrel éppen arról alkudozott, hogy ha nekik helyiséget és költségvetést adnak, ő gondoskodik róla, hogy ezek a betolakodók elmenjenek. Az önkormányzat már a gyerekek állami gondozásba vételéről is intézkedett: a gyámügy munkatársai jelentek meg a helyszínen. Soha nem felejtem el a kiállásodat Ottilia. Te, a képviselőasszony egyszerűen lekurváztad őket!
– Van nektek gyereketek? Miért nem tudtatok beteget jelenteni? Normális családokból akarjátok kiszakítani a gyerekeket! Hát mik vagytok ti? – tajtékoztál magadból kikelve…
A helyzet eszkalálódását az mentette meg, hogy Gyuris Tamás kirohant az önkormányzati egyeztetésről, és a helyszínen azt kérdezte tőlünk: igaz, hogy elmennek a lakásfoglalók, ha Náday mondja?
– Ki az a Náday? Hogy jön ő ehhez, mikor senki nem bízta meg, és nem is itt lakik? – kérdeztük a helyieket. – Hát némák vagytok? Nem tudtok a magatok nevében beszélni? – Végül egy nagyszájú fiatalasszony és Guszti bácsi társaságában– aki negyven évnél többet dolgozott Pesten – bezúdultunk a terembe.
A helyzetet a Máltai Szeretetszolgálat mentette meg. Guszti bácsi és a fiatalasszony okos érvei és érthetően megfogalmazott kérésére javasolta: adja az önkormányzat az épületet a máltaiak kezelésébe, legyen itt a központjuk, és ők gondozzák a családokat. Legyen partner az önkormányzat, hogy valóban lakáshoz juthassanak az életüket Budapest szolgálatában eltöltött családok. Te, Ottilia pontosan tudtad – a szegénység és munkanélküliség mellett van még ok, amiért a rendszer nem működik, ha cigányokról van szó: az előítélet.
Ottilia, nélküled semmire sem jutottunk volna. Amikor megszervezted a SZETÁ-t, hányszor találkoztunk családokkal, akik nektek köszönhették sorsuk jobbrafordulását, nyomorúságukban az egyetlen segítséget, illékony boldogságukat.
Tudod, az emancipációért, a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelem a rendszerváltást követően – különböző kormányok alatt – mindeddig eredménytelen volt. Az iskolákban még mindig dívik az iskolai elkülönítés, a cigány osztályokban sokkal kevesebbet és gyengébb minőségű tudást adnak a gyerekeknek. Elrabolják tőlük a jövőt.
És nem tanítják több mint hatszáz éves közös történelmünket, a következő nemzedékek sem ismerik a magyar történelem cigány hőseit. És nincsenek még mindig méltó kulturális intézményeink, se múzeumunk, se színházunk, se anyanyelvi kiadványozás.
Úgyhogy csak kínlódunk, vergődünk. Nélküled, aki legalább értettél bennünket, és soha nem akartad jobban tudni, mi fáj nekünk, mint mi magunk. De képes voltál velünk együtt keresni a baj okát.
Örülök, hogy ismerhettelek.
Megjegyzések a cigányságról folyó vitához.
(Megjelent a „Hírmondó” c. szamizdat folyóirat 1984. 6-7. számában)
Távolról sem vagyok abban a helyzetben, hogy tévedhetetlenül ismerjem a tudatunktól független objektív valóságot a magyarországi cigánysággal vagy bármi mással kapcsolatban, és szeretném felhívni a figyelmét az olvasóknak, és a vitatkozóknak néhány szembeszökő tényre és fogalmi összefüggésre. Melyeket eddig mégsem említ senki.
1. A cigányok foglalkoztatottsága.
Az írásokból úgy tűnik, mintha kétféle cigányságunk lenne: ilyen vagy olyan százalékban egy révbe érkezett., a felemelkedés boldogító és sima útjára lépett foglalkoztatott állandó munkavállaló; és egy sajnálatosan, avagy büntetendőnek, elmaradott, csavargó iszákos, bűnöző nem állandó munkavállaló csoport.
Pedig a cigány lakosság döntő többségére nézve ez a kétféle cigányság ugyanaz. A munkamegosztási hierarchia legalsó fokán foglalkoztatott tömeg, akinek állandó foglalkozásból eredő jövedelme, pontosan annak a mélyen standard alatti életformának az újratermelésére elég, melyet olyan lelkesen ostorozzuk, vagy sajnálunk a nyilvánosság előtt.
Szociológusok és közgazdászok több kiváló elemzést tettek közzé arról. hogy a mai magyar város hogyan zsákmányolja ki a falut, hogy a látványos eredmények a városokban a falusi ingázók keze nyomán jöttek és jönnek létre, míg az ingázók ennek csak terheit viselik.
Elemzések világítják meg, hogy a sorvadása ítélt falvak lakói hogyan válnak saját erőfeszítéseiktől, függetlenül súlyosan hátrányos helyzetűvé. Cigányságunk legnagyobb része falun lakik s lassan főleg ők szolgáltatják az olcsó ingázó munkaerőt.
Aki a cigányokat övező /éppen elég, esetleg túlságosan is sok/ társadalmi gondoskodásról ír vagy elmélkedik, kérem, ne feledkezzék meg róla, hogy az utat melyen gépkocsijával végig hajt alighanem cigányok építették. Ha lakótelepen vagy exkluzívabb társasházban lakik, cigányok alapozták a lakását. Ha a parkban sétál vagy gyermekével játszótéren levegőzik, általában cigányok keze nyomát élvezi. Vajon a boldogult munkaügyi minisztérium felelős tisztviselői gondoltak e rá, – mikor megérdemelt hétvégi pihenőjüket élvezték,- hogy üdülők teniszpályát, kétszáz kilométerről, munka után utazgató cigányok egyengették simára. /Véletlenül ismerőseim voltak, azért tudom/. Maguk az építők azonban vajmi ritkán élvezik kezük munkájának eredményét.
A szakirodalomból arról is értesülhetünk, – ha nem vennénk észre közvetlen környezetünkben amúgy is, – hogy a magyar társadalom boldoguló többsége nem a béréből és fizetéséből boldogul, hanem azért, mert valamilyen formában részt vesz a 2. Gazdaságban is. A cigányokhoz hasonlóan falun élő munkások többnyire családtagjaik tsz-tagságán keresztül háztáji gazdálkodással. A cigányok nagyon ritkán téesz-tagok. És kötve hiszem, hogy Lakatos Menyhért könyvének olvasása lenne téesz tagságok legfőbb akadálya. Ahogyan Gulyás vitacikkében ezt feltételezi. Általában a gazdaságban való fellépéshez szükségesek valamelyes anyagi alapok. Például telek, minimális tőke, szakértelem, kapcsolatok. Ezek a cigányság tömegeinél általában hiányoznak. /Aki mégis be tud kapcsolódni a 2. Gazdaságba, – Hiszen a cigányság természetesen a rétegzett – az valóban képes is boldogulni.
2. Egyenlő esélyek
A telekkel kapcsolatos megjegyzéshez nyomatékú még szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az ezerkilencszáznegyvenötös földosztáskor cigány, csak ritka kivételképpen kapott földet. Tudjuk, szegény-parasztságunk jelentős hányada sem a juttatott föld révén vergődött zöldágra később. De rövid birtokos állapotukból legalább egy házhely, egy belsőség, az elrugaszkodás startköve megmaradt. A legtöbb cigánynak soha nem volt egy talpalatnyi földje sem. Erről nem pusztán gazdasági következményei miatt nem szabad megfeledkezni, hanem azért, mert szimbolikus jelentése van. Ilyen emancipáltan startoltak a cigányok az új társadalomban.
A fentiekkel szerettem volna vitatni azokat a hamis axiómákat, melyeket úgy tűnik a cigányokkal szemben megértő és jó szándékú, valamint elutasító és tetemre hívő álláspont képviselői egyaránt előfeltételeznek.: az emancipáció és az állandó munkaviszony varázserejébe vetett hitet. Ide kívánkozik még egy nyomatékos kérdőjel, a cigányok múltbeli munkátlanságára vonatkozóan. Ez is valami axióma féle: a cigányok régen nem dolgoztak, eztán dolgozhatnak és dolgozniuk kell. A hazai cigányság történetét senki nem gyűjtötte össze alaposan és nem írta meg, ezért egyáltalán nem tudunk pontosan elszámolni, hogy közös történelmünk folyamán, mikor miből éltek meg a cigányok. De valamilyen munkaerőpiacnak nyitva kellett állnia előttük valamilyen kölcsönösségnek a cigányok, és a társadalom különféle rétegei között léteznie kellett. Különben teljes képtelenség megmagyarázni, hogy miért pont ebben a társadalmi, gazdasági térségben maradtak meg nagy számban. Százezren nem gyűjtögettek olyan viszonylagos toleranciáról övezve, amilyen toleranciáról – a nyugati országokhoz képest – a források tudósítanak. A legközelebbi múltban, vagyis a 2. Világháború között az addigi egyensúly a cigányok és nem cigány társadalom között felborult. Tudjuk, hogy még sok más egyensúly is és a cigányok akkor valóban nagy arányban rendszeres foglalkozás nélkül tengődtek. És nem csak ők. Ám minden olyan érvelés amelyik a cigányok hagyományos munkátlanságával kezdi, történeti, szociológiai szempontból nonszensz hamis, és szinte biztos, hogy nem is jóhiszemű.
3. Nemzetiség-e a cigányság?
A cigányságról szóló, periodikusan ismétlődő vitákban, mindig visszatér és eredménytelenül összeütközik két nézet. Az egyik (most rögtön a vitaindító) összemossa a cigány etnikum és a cigány nyelven beszélők tágabb. Illetve szűkebb fogalmát és nyelvi alapon kíván nemzetiségi jogokat a cigányoknak. A másik (itt Vekerdi József) tagadja a cigány anyanyelvűség létezését is, és a nyelvi megosztottságra hivatkozva visszautasítja ezt a nemzetiségi törekvést.
A „nemzet, „nemzetiség” politikai kategóriák. S van ugyan lehet ugyan közük a nyelvhez, de semmiképpen sem a nyelv az előfeltétele. Azt hiszem igen, sok osztrák tiltakozna az ellen, hogy nemzete nem létezik, hiszen nyelve német: vagy amerikai, argentin, satöbbi. Alighanem a walesiek is kikérik maguknak, ha nemzeti létüket kétségbe vonják azért, mert csak kevesen beszélik már ősi nyelvüket stb.
Egyik analógia sem illik egészen a cigányságra, de nyelvileg ennek egyáltalán nincs jelentősége. Pusztán azt szeretném bizonyítani, hogy a nemzeti létezés nem nyelvi kérdés, és éppen ezért a vita nem lehet nyelvészeti vita e körül. Az etnikai közösség az „etnosz” még bír bizonyos természet adta antropológiai objektivitással és erre gazdagabb, szegényebb kulturális képződmény épülhet fel az „etnosz” külön nyelvén, Más nyelven vagy különféle nyelveken. A nemzetiségi közösség azonban ilyen objektivitással, vitathatatlansággal nem rendelkezik. Döntés akarat, s ennek következtében harc dolga.
Ha a politikai bizottság kimondja, hogy a cigányság nem nemzetiség, akkor ezzel politikai döntést hozott híven lényegéhez, hiszen ez a testület politikai és nem tudományos jellegű. Ha valaki egy vitában ezt a határozatot hozza fel érvül, akkor politikai vitát folytat, hiába írja alá úgy a mondanivalóját, hogy a nyelvtudományok doktora.
Hogy ez a nemzetiségi közösség létrejön-e?
Mindenekelőtt a közösséghez tartozni kívánókon múlik, hogy egy nemzetiségi közösség létrejön e. Vannak-e egyének, akik egy ilyen közösséghez akarnak tartozni. Artikulálják e szándékukat. Ha igen, akaratukat világosan ki is mondják? Furcsa akusztikát kapnak az olyan érvek, hogy: „tanulatlanok”, „magas körükben a bűnözési arány”, „még nem elég érettek ahhoz, hogy nemzetiségi legyenek”. Minden antidemokrata politikának ilyen és hasonló cenzusok segítenek kirekeszteni a politikából a nem kívánatos, vagyis elnyomni kívánt elemeket.
A cigányokat a köztudat valamilyen megkülönböztethető sokaságnak tartja anélkül, hogy sokat elmélkedve etnoszon, nyelven, antropológián. Hiszen a „cigányokról”, ebben a vitában is, magától értetődően külön magyarázatra, nem szorulóan írtak a különféle álláspontokat kifejtők. Sőt arról is értesültünk, hogy – hivatalos és a legkevésbé sem nyilvános – statisztikák készülnek a cigányokról. Egyik vitatkozó meghúzta a vészharangot. A cigányok sokszorosan szaporábbak, mint a magyarok. Más vitatkozók megnyugtatják. Nem, nem annyival szaporábban. Többek között azért, mert a csecsemőhalandóság (megnyugtatóan??!!) magasabb. Senki nem vitatta, hogy a cigányságnak van egy termékenységi mutatója, demográfiája, foglalkoztatottsága, a bűnözése, létszáma, satöbbi. A többség, beleértve a hivatalos intézményeket, tehát minden kétséget kizáróan megkülönbözteti ezt az etnoszt és erről a legkevésbé sem kéri ki a véleményét. Csak éppen a politikai létezést, vagyis a nemzetiséggé válás jogát vitatja. Igen. teheti, hiszen a nemzetiség politikai kategória.
A magyar történelemben volt már példa az etnikai kisebbségek politikai elnyomására, Maga a nemzetiség szó is ennek a terméke. (Egy politikai nemzet, a magyar, a többi nemzetiség.) Az eredmények közismertek. A cigányok (létszámuk, és igen csonka társadalmi képletüknél fogva) hiányzik a felső réteg, nem jelentenek olyan fenyegetést., mint a történelmi Magyarország nemzetiségei. A magyar közvélemény azonban jelenleg minden jel szerint töretlenül letéteményese az annak idején az „oláhokkal”, „tótokkal” szemben követett nemzeti politikának.
A cigányság. nemzetiségi jogainak elfogadása nyilvánvalóan nem oldja meg a cigányok százezreinek szociális helyzetét, munkapiaci hátrányait, sőt még emancipálódását sem. Egy nemzetiségi szervezet lehet teljesen üres, formális, amelyből a világon senkinek semmi haszna nem származik. Az egy-két ily módon hivatásos politikussá váló vezetőkön kívül. Sőt hazai cigányságunk jelenlegi állapotában. szinte biztosan gyenge, kevéssé hatékony szervezetet tudna létrehozni. De saját közösségi szervezete az egyetlen intézményes lehetősége az akaratától független megkülönböztetéssel szembeni kontrollra és védekezésre. Emberi méltóságának – etnikai léte megtagadása nélküli – megszerzésére. Hogy a cigányságnak sikerül-e nemzetiségi törekvéseit érvényesíteni és nemzetiségi szervezetét saját javára fordítani, ez többek között attól függ, hogyan választják meg szövetségeseiket, hogyan fogadják a szövetségesül ajánlkozókat. Ha van, vagy lesz ilyen harcuk, azt minden demokratikusan gondolkodó honfitársunk támogatja. Bár közvetlen nyerni és veszteni valójuk mindenekelőtt a cigányoknak van. Ám az egész társadalom demokratizálódása nagyot lép előre, ha ez a társadalom – nemzeti története során talán először – elfogadja egy kisebbségi csoport egyenrangú létezését.
1983. május 1.