A roma intézmények hiányára reflektáló új kiállítótér nyílt Budapesten

A hiány – fohász a roma intézményekért

1876-ban Londonban nemzetközi őstörténeti és embertani kongresszust tartottak. A születőfélben lévő antropológia még olyan állításokat tett, hogy a bronzkori műveltséget a cigányok hozták Európába. Ez persze nem állta meg a helyét, de a javaslat itt fogalmazódott meg: hozzanak létre egy Cigány Néprajzi Múzeumot!

József főherceg intelmeinek megfelelően az őt képviselő Zichy gróf is csatlakozott a javaslathoz.

Arról a József főhercegről van szó, aki Alcsútdobozon iskolát alapított a romáknak, és finanszírozta az először 1886-ban, majd 1890-ben is a Nagyidai Sztojka Ferenc által írt és kiadott a Magyar és Czigány nyelv gyökszótárát. Sőt 1888-ban maga írta a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Czigány nyelvtant – összehasonlítva a szanszkrit, prákrit és hindusztáni nyelvet a cigánnyal –, s ha ez nem lenne elég, saját lányaival is cigányul levelezett – Rostás Farkas György kiadványának köszönhetően ezt a levelezést ma is ismerhetjük. Szóval József főherceg küldötteként Zichy gróf megígérte, hogy lesz CIGÁNY MÚZEUM Budapesten.

Ne keressétek, nem épült meg, ígéret maradt!

Aztán elmúlt száz év, és a mi egykori szocialista hazánk Minisztertanácsa 3223/1985 számon határozatot hozott, többek között arról, hogy:

„A cigányság megőrzésre méltó kulturális hagyományainak ápolására, valamint a cigánysággal kapcsolatos egyes közművelődési feladatok ellátására önálló múzeumot kell létesíteni, vagy e feladatok gondozásával egy meglevő múzeumot kell megbízni. ÖNÁLLÓ MÚZEUM KIALAKÍTÁSA KÖZPONTI KÖLTSÉGVETÉSI KIHATÁSSAL NEM JÁRHAT”. Vagyis, ha magánember épít egy múzeumot, akkor majd lesz – fordítom le az üzenetét ennek a képmutató bátorságnak.

Nem feledhetjük, akkor már legalább tizenöt éve publikálnak máig legnevesebb irodalmáraink: Bari Károly és Balogh Attila költők, Lakatos Menyhért, Holdosi József, Osztojkán Béla írók. 1985-re már ismerheti a világ a hatvanas éveiben festeni kezdő Balázs János művészetét, és a reneszánsz mesterek tudását Hollandiában megszerző Péli Tamás festőművész munkásságát.

Már szembesülhettek vele, hogy egy betiltott nép betiltott nyelvén mégiscsak lehet verset mondani, s hogy Choli Daróczi József cigány műfordításaiban is felismerhető Petőfi, Ady Endre, József Attila verseinek ritmusa s mondanivalója…

Sőt az 1979 májusában megrendezett autodidakta cigány képzőművészek első országos tárlatán az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tehetségeket nem lehet örökké elnyomni, a roma képzőművészet is helyet követel magának…

Nem telt el ugyan száz év, csak volt egy rendszerváltás közben, s már kezdtük hinni, hogy lehet másképp is: egykori kollégánk, Kovács Gábor – a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézetből – minisztériumi főosztályvezető lett, s maga gondoskodott róla, hogy a Dutka Sándor-féle roma gyűjteményt megvásárolja az állam. Kollégaként jól tudta, hogy külső forrásokból, a művészek adományaiból és nagyon szerény intézeti forrásból már elkezdtük a Roma Képzőművészeti Gyűjteményt megalapozni. Néhai Bódi Zsuzsa és Kerékgyártó István kollégáim elévülhetetlen érdemeket szereztek a gyűjtemény bővítésével, amit az intézet padlásán őriztünk évtizedekig!

S a rendszerváltás illúziókkal és reményekkel terhes levegőjében azt hittük, lesznek végre méltó intézményeink!

2009-ben a Roma Integrációs Tanács a szoc-lib kormánnyal való egyezkedés során elérte, hogy a költségvetésben legyen egymilliárd forint egy komplex roma intézményre.

A kisebbségek ügye legyen pártpolitikák feletti közmegegyezés – javasoltuk, s bár azt is elértük, hogy a FIDESZ ajánlott 8 helyszínt is egy méltó zöldberuházásos intézmény megépítésére – mindezt azok után, hogy közösségi részvétellel a civilek 5 különböző tervet dolgoztak ki – több százmillió forint értékben – a Demszky vezette fővárosi közgyűlés ragaszkodott a Szentkirályi utca 7. alatti alkalmatlan, egykori dekoratőriskolához. Méghozzá úgy, hogy szélnek eresztette a semmiből világszínvonalú rendezvényeket megvalósító Zsigó Jenőt, aki az egykori Phralipe-Roma Parlament székházat használta kiállítótérnek és szerkesztőségnek – az Amaro drom kitűnő újsághoz –, és a nagytermet, valamint színházak nézőtereit töltötte meg zsúfolásig a komolyzenétől a jazzig és a hagyományos cigányzenéig, népzenéig, színházi produkciókig szélesre tárt repertoárokkal. Az Orczy kertben pedig tízezreket megmozgató rendezvényeket szervezett… – de úgy látszik, túl sokat akart, hatszáz fiatalnak adott ösztöndíjat a Romano Kher! Öntudatos, kettős identitású fiatalokat nevelt Nyitott Akadémiáján!

Az egykori minisztertanács képmutatását már csak a közelmúlt képmutatása múlta felül: azt ígérték, lesz múzeum, de nem lehet Budapesten – majd vidéken, mert ott sokkal több roma van: próbálkoztak 5 nagyvárosban is, de képmutató szándékuk csak a szélsőséges újfasiszta csoportok megerősítését szolgálta: cigány intézmény-ellenes aláírásgyűjtések, felháborodás és az újfasiszta szabadcsapatok megerősítése járulékos haszon volt… így aztán fel sem tűnt, hogy a romák által kialkudott költségvetési forrást másra költötték: az egyik legkisebb kisebbség, a bolgárok kapták meg – inflációval megemelve –, hogy bővíthessék egyébként már létező kulturális központjuk bővítésére…

S hogy mi se sopánkodjunk, beígérték az egykori Phralipe-Roma Parlament székház kulturális központtá alakítását. Nagy csinnadrattával alapkőletétel is ünneppé lett, s voltak persze lelkes vállalkozó cigányok a képben… – azt sem vették észre, hogy a civileket közben kiakolbólították szerzett jogaikból! Úgy tudjuk, most ez a Tavaszmező utca 6. alatti épület is a Lezsák-féle alapítványok vagyonát gyarapítja…

De azért még élnek és működnek a roma kultúra intézményi csírái: Nyári Oszkár pincében vezet Karaván színházat, fiatalok tucatjait képezi és zseniális darabokat mutatnak be.

Jónás Judit Czinka Panna színháza járja az országot, és állandó próbahely nélkül is gyermekműsorokat, balladák homályából előbújó sorsokat idéz meg.

Balogh Rodrigó szintén pincében működő Független Színháza pedig nemzetközi és független forrásokból próbál életben maradni, mint ahogy a miskolci Horváth Zsolt színházáról sem feledkezhetünk meg. Zenés darabjaik, versmondásuk és színházi előadásaik azonban kevés támogatást kapnak évről évre.

Azért a civilek és a roma értelmiség teszi a dolgát: a Roma Parlament szerzett jogaiból kizavarva mégiscsak elérte – Bak Árpád kitűnő kutató kollégánk hívta fel rá a figyelmet –, hogy Bura Károly, korának híres és megbecsült cigány muzsikusa saját lakását és minden vagyonát ajánlotta fel végrendeletében egy cigány múzeum céljaira. De bizony hosszú évtizedek múltak el, mire a VIII. kerület vezetését rá lehetett bírni, hogy szerezzen érvényt a végrendeletnek. S ma, ha nem is éppen azon falak között – de fiatalok tömegeit megmozgatva a kortárs képzőművészet kibontakozó tehetségei leltek otthonra – Oláh Norbert vezetésével, a BURA Galériában.

És hadd áruljak el nektek egy titkos helyet, ahol az általam emlegetett alkotók írásai is megtalálhatóak: a Molnár István Gábor által vezetett RGY Közösségi Ház, amely a 4. kerületi kisebbségi önkormányzatnak köszönheti létét olyan kitűnő rendezvények helyszíne, mint a délutánonként működő tanoda, vagy itt működik az életében kevés megbecsülést kapó Péli Tamás Emlékmúzeum, és cigány témájú könyvek ezreit gyűjtik a Tél utca 52-ben – most már igencsak szűkös helyen!

És hadd mondjam el hangsúlyosan: valamennyien CIVILEK, és pótolhatatlan munkát folytatnak.

Vagyis a kultúra élesztőként és éltető forrásként van jelen az életünkben, falakkal alig létező intézmények nélkül is.

Vigasztalóan hathat, hogy a Demszky jóvoltából évtizedekig értelmes program és üresen kongó Frokk helyett szerény, de barátságos helyen, végre éppen itt a VII. kerületben működik a Romano Kher Rézműves Melinda vezetésével. Mondhatni nem győzik a kínálkozó rendezvényeket, közösségi alkalmakat sorra lehetőségekhez juttatni forrásuk és helyük szűkre szabottsága miatt, pedig a fővárosban él 80-100 ezer roma! Talán ha végre Budapest igazán forrásokhoz jut, nekik is több lehetőségük lesz!

És mondandóm vége felé eljutottam ide, a Damjanich utcai Romano Instituto telephelyhéhez, ami szintén civil intézmény.

De hadd legyek ennél is személyesebb: 2012 szeptemberében vezetésemmel befejeződött a Nemzetközi Újjáépítési Akció, átadtuk a tatárszentgyörgyi özvegynek az újonnan épített lakását. November 5-én már munkanélküli voltam… Elfogyott a státusz… – mondták… Végkielégítés helyett azt kértem, a Roma Képzőművészeti Gyűjtemény kezelési jogát bízzák a Romano Institutóra… Csakhogy 2016-ban megszűnt maga az Országos Közművelődési Központ és Képzőművészeti Lektorátus is, az évtizedek alatt összeállított gyűjteményt is kitessékelték az épületből!

Vagyis 9 és fél éve – középület híján – a saját lakásunkban őriztük a 191 darabos gyűjteményt, amelyről mindig is úgy gondoltunk, hogy ÁLLAMI TULAJDON, és a majdani Roma Múzeum alapját képezi. Tettük mindezt egyetlen fillér támogatás nélkül, anélkül, hogy az állam, mint gondos gazda gondoskodott volna a szakszerű elhelyezésről, őrzésről, állagmegóvásról stb. – vagy a felmerülő költségek finanszírozásáról…

A Fővárosi Önkormányzat döntése alapján 2025 decemberében hozzájutottunk ehhez a 70 négyzetméteres, lakásként számon tartott helyiséghez – nagy köszönettel tartozunk nekik!

Azóta előre menekülünk. Megpróbálunk mindenhol pályázni, hogy a havi nagyságrendileg egyszázezer forintos bérleti és közüzemi díjakat ki tudjuk fizetni, és megmondom őszintén, kicsit pesszimisták vagyunk – de talán majd…

A kiállítás rendezése és bővítése művelődéstörténeti és néprajzi vonatkozású anyagai néhai Bódi Zsuzsa hagyatékának köszönhető és persze Bársony János fáradhatatlan munkájának. Ugyancsak Bársony János több évtizedes gyűjtőmunkáját dicsérik a cigány mesterségeket és eszközeiket-termékeit szimbolizáló néprajzi kiállítás.

Kiss Anikó barátunk és Berki Lajos voltak segítségünkre, hogy végre láthassák például Balázs János 35 alkotását…

Egyben ezúton szeretnék köszönetet mondani minden jelenlegi és jövőbeli támogatónknak és önkéntesünknek, akik munkájukkal, idejükkel segítették ennek a Roma Múzeum Ősének számító projektnek a létrejöttét.

Köszönet Kalla Évának és Sárközi József/Kleónak a hangszerekért és viseletért, Bitóné Balogh Zsaninak a vályogért és a sármunkás dédnagypapa anyakönyvéért, Farkas Clarának a cimbalomverőkért és Szeka máminak a százévesnél is öregebb nagykendőért. Erős Emesének, Daru Péternek, Daróczi Dánielnek, Tuhári Attilának, Bak Árpádnak, Koltai Gábornak, Kovács B. Gábornak, Nagy Erzsébet Emesének és édesapjának is köszönettel tartozunk, valamint Kármán Irénnek – remélem, senkit nem felejtettem ki.

Sok foglalkozást csak jelzés-szerűen sikerült talán megjelenítenünk, de ennél sokkal alaposabb és több anyagra lesz szükség, ha azt akarjuk, hogy igazi valónkat ismerjék meg. Méghozzá a tudásunk, szolgáltatásaink és fáradhatatlan munkánk okán, amivel az együttélés évszázadaiban mindig helyt álltunk. Szabadságharcban és hétköznapokban, építésben és mulatásban.

Csak ha megtanítjuk a következő nemzedékeknek a tényeket, és adunk hozzá az ismereteken túl érzelmeket is – csak akkor remélhetjük, hogy igazán ismerjük egymást és hozzásegítünk a kölcsönös elismeréshez, a rasszizmus felszámolásához.

A Romano Instituto kuratóriuma: Kalla Éva, dr. Bogdán Péter, dr. Müllner András és jómagam nevében is köszönjük Bársony Jánosnak a lehetőséget, Önöknek, nektek pedig, hogy velünk tartotok a Rasszizmus elleni Világnapon!