Bársony János 75.

Majtényi György köszöntője Bársony János 75. születésnapján

Kedves János!
Kedves Ági!
Kedves Barátaink!

Egy születésnapi köszöntőben az ember rendszerint számba veszi az éveket, felsorolja a fontos állomásokat, tisztségeket, szakmai elismeréseket. János esetében azonban úgy érzem, ezzel nem mondanánk el mindent. Mert egy életmű jelentőségét nem feltétlenül az mutatja meg, hány intézmény neve sorakozik benne. Sokkal inkább az, hogy mi lett más körülöttünk azért, mert valaki évtizedeken át következetesen dolgozott.

És ha így nézzük, János munkássága a szakmai sikereken túl is, nagyon sok helyen, területen nyomot hagyott.
Ott van mindenekelőtt abban, ahogyan ma a magyarországi roma kultúráról gondolkodunk. Megmutatkozik abban a tudásban, hogy ez a kultúra nem valamiféle egzotikus függeléke a magyar kultúrának, hanem saját hanggal, saját nyelvekkel, saját emlékezettel és saját önértelmezéssel rendelkező világ. János munkájának egyik legfontosabb tanulsága az, hogy egy közösség emancipációja nem kezdődhet azzal, hogy mások megmondják neki, kicsoda. Ehhez saját hang, saját intézmények, saját történetek és saját emlékezet szükséges.
És János egész életműve ezeknek a tereknek a megteremtéséről szól.
Nem arról, hogy valakik helyettük beszéljenek, hanem arról, hogy a roma embereknek legyen hol megszólalniuk. Nem úgymond külső segítségről, hanem új lehetőségekről, közösségekről és intézményteremtésről. A kultúrában, a szociális munkában, a jogvédelemben, az oktatásban és később a történeti kutatásban is ugyanaz a mély meggyőződés jellemezte Jánost mindig: az emberek méltóságát nem elég elvben elismerni. Meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek között ez a méltóság megélhető.
Talán ezért is nehéz Bársony János munkásságát egyetlen foglalkozással vagy fogalommal leírni. Jogász? Jogvédő? Kutató? Kulturális szervező? Intézményépítő? A roma emancipáció egyik meghatározó alakja?
Mindegyik igaz – és egyik sem mond eleget.
Mert mindezek mögött talán fontosabb az emberi magatartás és a tartás. Az a különös képesség, hogy valaki észreveszi azt, amit a társadalom többsége már megszokott. Amit mások magától értetődőnek vesznek, arra ő rákérdez. Miért van így? Miért nincs másképpen? És főképp: mit lehetne tenni?
Erről az emberi magatartásról és közösségi áldozatvállalásról Vas István egyik versének címe, visszatérő kérdése és lírai alanyának magatartása jutott eszembe:
„Mit akar ez az egy ember?
Mindig ez az egy ember!
… Nekimegy fejjel a falnak.”
Van ebben a néhány sorban valami, ami – legalábbis számomra – nagyon pontosan felidézi János elszántságát.
Mert a falak ott vannak minden korban. Vannak láthatók és vannak láthatatlanok. Léteznek jogi, társadalmi és intézményi falak. És vannak talán még áttörhetetlenebbek, amelyeket a közöny, az előítélet, a megszokás és a hallgatás emelt.
Ezekkel szemben egyetlen ember valóban kevésnek látszik.
De az élet és a történelem egyik nagy igazsága, hogy néha mégsem az.
Olykor egy ember elkezd valamit, ami utána közösséget épít fel. Feltesz egy kérdést, amelyet később már mások sem tudnak nem meghallani. Megőriz egy történetet, amely különben eltűnt volna. Létrehoz egy helyet, ahová mások beléphetnek. Összegyűjti a dokumentumokat, meghallgat egy túlélőt, feljegyez egy nevet – és ezzel egyszer csak megváltoztatja azt is, amit egy közösség, egy társadalom a saját múltjáról tud.
János életművének számomra talán ez a legfontosabb része, üzenete.
Különösen igaz ez a roma holokauszt történetére.
Ma már természetesnek tűnhet, hogy erről könyvek jelenhetnek meg, konferenciákat rendezünk, megemlékezéseket tartunk, emlékműveket állítunk, levéltári forrásokat kutatunk. De történészként nagyon jól tudjuk, hogy semmi sem „természetesen” válik a történelem részévé. A múlt önmagáról nem beszél.
Valakinek meg kell keresnie a dokumentumokat. Valakinek meg kell szólítania és végig kell hallgatnia a tanúkat. Valakinek egybe kell gyűjtenie az emlékforgácsokat. Valakinek össze kell illesztenie a szétszóródott történeteket. És valakinek ki kell mondania, hogy azoknak az embereknek, akiket a kortársaik megfosztottak jogaiktól, méltóságuktól, sok esetben az életüktől is, legalább a nevüket és a történeteiket nem szabad elveszíteniük.
János – Ágival együtt – ezt a munkát évtizedek óta végzi fáradhatatlanul.
Nem pusztán adatokat gyűjtöttetek. Embereket emeltetek vissza a történelembe.
És ez óriási különbség.
A névtelen áldozat sokszor csak statisztikai adat az utókor szemében. A névvel, családdal, lakóhellyel, emlékkel rendelkező áldozat viszont ismét ember. Olyan ember, aki méltósággal bírt és bír.
A történész számára aligha van ennél fontosabb feladat.
De János munkája egy másik értelemben is különleges. Arra figyelmeztet minket, hogy az intézményi tudomány határai nem azonosak a történeti megismerés határaival. Sokszor éppen azok teszik fel először a fontos kérdéseket, akiket kívülre szorítanak az akadémiai struktúrákon. Ők találnak meg olyan forrásokat, amelyeket mások nem kerestek; ők hallgatják meg azokat, akiket mások nem kérdeztek; ők veszik észre azt a hiányt, amelyet a tudomány már oly régóta hordoz magában, hogy szinte természetesnek vesz.
Ezért szeretnék ezen a születésnapon történészként is köszönetet mondani Neked, és köszönteni Téged.
Köszönöm, hogy olyan kérdéseket tettél fel, amelyeket a történetírás sokáig nem vetett fel. Köszönjük a beszélgetéseket, a tudást, amit megosztottál, a kérdéseket és a vitákat, a segítőkészséget – és talán leginkább azt a makacs következetességet, amelyből az ember megértheti, hogy bizonyos dolgokban egyszerűen nem szabad elfáradni.
Sosem hátráltál meg.
Hetvenöt év után persze már joggal mondhatná az ember: elég volt a falakból és az állandó közdelemből.
De biztos vagyok abban, János, Te most is látod, melyeket kellene még lebontani.
Mit akar ez az egy ember?
Azt hiszem, ennyi év után már valamennyire tudjuk a választ.
Hogy legyen valamivel több igazság.
Valamivel több emlékezet.
Valamivel több méltóság.
És akiknek sokáig nem volt helyük közös történelmünkben, azok többé ne legyenek kitörölhetők belőle.

Kedves János, mindehhez kívánok Neked még nagyon sok erőt, egészséget, kíváncsiságot és – mert nélküle mindez aligha ment volna – változatlan makacsságot.