Pataki Gábor művészettörténész gondolatai a Romano Instituto Balázs János kiállításáról

Balázs János a magyaroroszági roma képzőművészet Homérosza. A hasonlat fellengzősnek tűnhet, de fellépése-felfedezése előtt e hátrányos helyzetű közösség tagjai leginkább csak „egzotikus” képtémák alanyaiként, kacér cigánylányokként, hegedűsökként, tábortűz mellett pipázó vándorokként szerepelhettek. S ahogy az Iliász és az Odüsszeia szerzője megalapozta a görög irodalmat, úgy Balázs János nyomán az eltelt fél évszázad alatt egy immár számos alkotóval fémjelzett, markáns, sokszínű, nemzetközi mércével mérve is jelentős roma képzőművészet bontakozott ki. Ráadásul ahogy Homérosz az epikus költészet etalonja lett, Balázs művészete pioníri érdemein túl máig mérce, példa az utánuk pályára lépők számára.

Pedig életkörülményei enyhén szólva sem könnyítették meg pályáját. Fiatalon jelentkező művészi hajlamait környezetének értetlensége elsorvasztotta. Ő azonban, a Hortobágy poétájával ellentétben nem „káromkodott vagy fütyörészett”, hanem helyette egész életében olvasott – a szovjet fogolytáborban például Shakespeare-t és magyar klasszikusokat. Tudásszomja révén autodidakta módon is komoly irodalmi és filozófiai műveltségre tett szert, mely aztán később ötvöződve a cigány és egyetemes folklór és az általa bensőségesen ismert és becsült természeti környezet – erdők, gombák, rovarok és más állatok – elemeivel megalapozta képei titokzatos hangütését.

Titokzatosat és bensőségeset, személyes világlátásából, s tudatosan vállalt különállásából fakadót. Mert bár szinte egész életét egy egyszerre szúk és tágas közösségben, a Salgótarján városa fölött húzódó pécskődombi cigánynegyedben élte le, mégsem volt a szó közhasználatú értelmében vett közösségi ember. Inkább amolyan a világ hívságait megvető, a politikai és a társadalmi változások hullámai iránt közömbös Diogenész. Magányos volt, társtalan, de nem megkeseredett. Nem tudom, olvasta-e Marcus Aurelius elmélkedéseit, mindenesetre illik rá a sztoikus katonacsászár mondata: „ahol élni lehet, ott jól is lehet élni”.

Balázs János pedig „jól élt”, a szó nemes értelmében. Hosszú évtizedekig elfojtott képességei eruptív erővel törtek fel belőle, s ettől kezdve képei hosszadalmas vajúdás nélkül egymás után születve folyondárként borították be a vályogház falait. Néhány hagyományosabb, a telepet, a várost megörökítő-átfogalmazó festménytől eltekintve művei mintha egy „végtelen történet” epizódjai lennének. Hatalmas virágok, madarak, kígyók, mitikus, tollas félistenek, istennők fonódnak össze a képeken, egy elsüllyedt világ töredékes, pontosan nem is rekonstruálható lapjai gyanánt.

Az 1970-es években – erre az időre esik Balázs művészetének kibontakozása is – fontos és jellegzetes irányzat volt az úgynevezett individuális mitológia, azaz az alkotó egyszemélyes, közösségekhez, tradíciókhoz nem köthető világképteremtése. Balázs ennél jóval szorosabban kötődött a mitikus, népi hagyományokhoz, de ösztönösen használhatja, fantáziájával kiegészítheti a még felszínre kerülő motívumokat. Ezért lehet művészete egyrészt a roma hagyományok hiteles összefoglalója, egyszersmind továbbfejlesztője, közben pedig egy egyetemesebb, az indián és afrikai törzsi kultúrák mitikus világképéhez önkéntelenül is kapcsolódó, abból egyedi szintézist teremtő példája.

Ezért hasonlíthatja Balázs János helyzetét, tevékenységét az afroamerikai művészekhez munkásságának egyik legjobb ismerője, Junghaus Timea (amúgy az első roma származású magyar művészettörténész, a berlini Európai Roma Kulturális Intézet igazgatója). S ezért merülhetnek fel kapcsán a latin-amerikai mágikus realisták, Garcia Márquez, Asturias, Roa Bastos, Carpentier szemléletmódjával kapcsolatos párhuzamok is. Pontosabban: esetében nem annyira mágikus realizmusról, inkább expresszív elemekkel vegyülő mágikus szürrealizmusról beszélhetünk.

Meg kell említeni azt is, hogy felfedezésekor a korabeli szóhasználatnak megfelelően naiv művésznek minősítették. Ezt a még ma is fel-felbukkanó besorolást mindenképp revideálni kell. Balázs János autodidakta volt ugyan, de szemléletmódja nagy mértékben eltér a környezetüket, mindennapjaikat rokonszenves figyelemmel megörökítő parasztfestőkétől. Időközben pedig egy új fogalom honosodott meg a szakirodalomban, az outsider art, a művészet aktuális centrumától távolabb állók művészete, mely egyébként a hivatalos kánon kibővülésével elvesztette minden lekicsinylő jelentését, s – legalábbis Nyugat-Európában – bekerült a művészeti múzeumok megbecsült értékei közé.

S ha már a múzeumoknál tartunk… Immár nem évek, hanem évtizedek óta húzódik a Roma Művészeti Múzeum megvalósításának ügye, s ezért nem a roma közösség, s különösen nem a múzeumért elkeseredetten harcoló Daróczi Ágnes a felelős. Tervek, próbálkozások, ideiglenes megoldások az egyik oldalon, egyre nehezebben hihető ígéretek, ígérgetések a másikon. A Balázs János anyagából való válogatás most is csak egy bérelt helyszínen mutatkozhat be. Csak bizakodni lehet, hogy belátható időn belül megnyílhat e közösség alkotóinak múzeuma, s immár méltó körülmények között találkozhatunk a művekkel. S akkor minden bizonnyal újra láthatjuk, a magyarországi roma képzőművészet Homéroszának, Balázs Jánosnak a képeit is.

Írta: Pataki Gábor művészettörténész, az Új Művészet című lap vezető szerkesztője

Elhangzott: 2026. október 9-én a Zsidó Örökség Alapítvány Csányi utca 5. alatti kiállítótermében

A képen balról jobbra:
Bársony János, a kiállítás egyik kurátora;
Szabó Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész, aki tinédzserként gyakran beszélgetett Baéázs Jánossal és megosztotta emlékeit a megnyitó közönségével;
Daróczi Ágnes, a kiállítás másik kurátora;
Szűcs Balázs, a VII. kerületi Önkormányzat kultúráért felelős alpolgármestere;
Pataki Gábor művészettörténész, a kiállítás ajánlója.
A fotót Dalai László, az Erzsébetváros c. lap újságírója bocsátotta rendelkezésünkre