Péli Tamás, a festőfejedelem

2025.09.02

Péli Tamás, a festőfejedelem

a napokban volt a születésnapja…

1974-et írtunk, már második éve voltam első cigány anyanyelvű lányként egyetemista Pesten. Egyedül talán soha el nem jutottam volna olyan helyekre, amikre akkoriban mégis!!!!!!
Á, nem csak azért, mert idejekorán férjhez mentem egy pesti zsidó fiúhoz, ugyan, egyedül ő kevés lett volna hozzá!
De nekünk akkorra már nagy-nagy társaságunk volt, pezsgő élettel…városi folklórt éneklő csapatunk volt, a Monszun együttes, ahol a cigány fiúk is kipróbálták ének és gitártudásukat. És persze értelmiségi létünkre sem szűkölködtünk izgalmas eseményekben. Mondhatom, egyszerre voltunk lenn és fenn.
Gyakran szólítottak meg bennünket a szállási fellépésekről ismerős arcú munkások és költők, írók társaságát élvezhettük esténként: Lakatos Menyhértét, Choli Daróczi Józsefét, néha még Bari Károlyét is.
Akkoriban még gyakran mondtam verset, meg népmesét és népdalszövegekből válogatott balladákat. És kihívóan-büszkén viseltem a barna, hasított bőr kabátom felett a nagyanyámtól kapott sárga-piros rojtú cigány kendőmet, hogy utánam fordult a fél Váci utca egytemre menet…
Ebben a magunk-keresésben, méltósággal viselt feketeségünkben talált közénk a Holland Királyi Akdémiáról hazatért Péli Tamás festőművész. Mint mikor a szobrász befejezi művét, vagy az utolsó mozaik is felkerül és megelevenedik az…
Ettől kezdve TRIUMVIRÁTUS voltak ők hárman: Lakatos Menyhért, az írófejedelem, Choli Darózi József, az őseink nyelvét még hűségesen őrző alanyi költő és Péli Tamás a szemlélődő, mindent képpé formáló, nagy műveltségű festőfejedelem.
Emlékszem, milyen szorongva, Tamással együtt gyötrődve vártuk az 1977-ben a Fészek Művész Klubban megrendezett itthoni első kiállításának visszhangját. Mert ugye az egy dolog, hogy hányan jönnek el a kiállításra, milyen meleg szeretettel veszik körbe az alkotót, s lapogatják vállát. A dolog a visszhangon és a kiállítást megtekintők számán múlik… Agyonhallgatás…Csend… és persze irígység, kételkedés – ez vette körül. Pedig Péli a maga részéről mindent megtett, a reneszánsz nagymestereinek tudása már ott lapult ujjai begyében. Nem véletlen, hogy a hollandok csodagyerekként tartották számon és becsülték. Megrendelések tömegével látták el: templomi üvegmozaiktól nagy pannóig és portrékig mindent festett, mindennek nagy keletje volt, ami az ő nevét viselte.
Gazdagság, megbecsültség, világhírnév – bizonnyal ez várta volna, ha marad Hollandiában. De Péli Tamás cigánynak született – legalábbis édesanyja révén – és visszavágyott… Hogy is szól az a réges-régi cigány mondás: nem baj, ha egy szelet kenyéren kell megosztozzunk, de együtt leszünk..csak egészség legyen!
S hogy hűséges legyen és mert mindent tudni akart gyökereiről, egy jó barátjával elindult – GYALOG, INDIÁBA – vissza az ezeréves vándorúton…
Anatóliáig jutott. Legeltető vándorok táborában érte őket az este. Miközben szót próbáltak érteni velük a tűz mellől egy felháborodott suhanc ugrott fel: hogy merészel egy ilyen fiatal ember szakállt növeszteni! – hiszen még nem járt a próféta sírjánál! – kését többször megmártotta a kíváncsi festőben…
Péli mire felocsúdhatott volna hárman-négyen fogták le, a legöregebb pásztor pedig tűzes vassal égette meg a sebek száját, ezzel akadályozva meg, hogy vérveszteség legyen a halála…
Emlékszem, tűz körül ültünk, késő este volt, amolyan nyári, hűvösödő este…torkomat fojtogatta a befelé-zokogás, de hangot se mertem nyikkanni.
-Hinnye mán, te fiú, de jól tudsz mesélni! – mondta Choli.
– Nem hiszitek? – kérdezte Péli, és lerántotta felsőtestéről az inget.
Az égésnyomok ott éktelenkedtek a hátán…
-Jól van, na, ne sírj, látod, túléltem, itt vagyok! – fordult hozzám vígasztalóan elszabadult sírásomat hallva – hozzátok jöttem haza, nem Indiába…
– Hát hogyne ide jöttél volna! – válaszolta Menyhért, hiszen Hilda maga Káli istennő…
És máris mesék fonódtak és teremtéstörténetek, történelmi kitérőkkel és elemzésekkel, amiket a két iskolás-egyetemista megpróbált mindig tárgyszerűbbé tenni, de a képzeletükből élő alkotók csak legyintettek ránk…
Péli első festői haza-találását azért mégiscsak mi szerveztük meg!
Bársony János (a férjem) – fellépéseink szervezője jól ismervén a munkásszállások kultúrfelelőseit kezdeményezte, hogy legyen a Fővárosi 1-es számú Építőipari Vállalat kultúrtházában Péli Tamás kiállítás.
Az a rajongás, szeretet és csodálat, amivel ezek az egyszerű emberek körbevették Tamást csak megerősítette a festőművész elkötelezettségét: hogy ennek a történelem-nélküli népnek, ennek a kettős kötődésében el-nem ismert több százezer fős tömegnek múltat és méltósággal megélhető öntudatot teremtsen.
Akkoriban bizony kevesen voltunk roma értelmiségiek, és nem, nem a különbözőségünkön, hanem a hasonlóságunkon törtük a fejünket: bármelyikünket hívták vendégségbe, kiállításra, versmondásra, író-olvasótalálkozóra – ott voltunk mindannyian, együtt mentünk. Így történt ez Békésen is, ahova az akkori cigányklubba verset mondani hívtak. Choli és Tamás – akkor már kollégák voltak a Lila iskolában, Rákospalotán – örömmel kísértek el bennünket, az első roma folklór együttest, a Romano Glaso-t. Galyas Laci és Kovács Zsuzsa, Bársony János és jómagam erősítést kaptunk személyükben.
És rögtön lett egész estés műsor, nemcsak a versek és dalok, de már író-olvasó találkozó és forró eszmecsere is arról, hogyan élnek, hogy boldogulnak?
Talán a végén történt, hogy a nyelvet már nem beszélő cigányoknak arról meséltünk, bizony mi értjük egymást más országok cigányaival is, mert a nyelv és kultúra összeköt bennünket. Sőt, a cigányoknak himnusza is van!
– Himnusz? – kérdeztek vissza csodálkozva.
– Igen, persze! – volt a büszke válasz. Énekeljétek velünk!
Azzal felpattantunk és felállítottunk mindenkit: Gélém, gélém, lungoné droméncá…- harsogtuk, hogy mindenki jól hallhassa és másodszorra velünk énekelhesse.
Feljelentés lett belőle…nacionalisták…cigány nacionalisták…szólt a vád.
De hát mit tehetne egy betiltott nép egyszerű fia? Meggyőződésem, hogy semmi mást, mint megpróbálja „letépni fejéről az átkot”, avagy megmutatni „kettős aranypántját”, s arra törekedni egész életével, hogy legyen szabadság, egyenlőség, testvériség!
Ezt tette Péli, a festőfejedelem is minden mozdulatával, minden tettével, festőként, tanítóként, képviselőként, értelmiségiként, magyar-cigányként.

Solt Ottiliára emlékezve

2025.05.26

Solt Ottiliára emlékezve

50 éve jelent meg a segédanyag cigány anyanyelvű gyerekeknek

Elhangzott a Solt Ottilia születésének 70. évfordulójára rendezett emlékesten a FUGA Építészeti Központban

Kedves Ottilia!

Mostanában sokat gondolok rád. Különösen, amikor torkomat szorítja a sírás. Nem, nem magamért sírok, hanem a helyzet miatt, amiben máig van az én árva népem.
Nem a munkanélküliség fáj, hiszen te tudhatod, nem először kóstolom ezt a keserű kenyeret: Politikai tisztogatás áldozata nem először lettem, hiszen már 1974-ben párthatározatot hoztak ellenünk – mondván, „nacionalista, újbaloldali elhajlók” vagyunk –, bár soha nem voltunk semmiféle pártnak tagjai…
Az 1972-es cigány nyelvű televíziós megszólalásomat is húsz év szilencium követte… Húsz év kellett, mire legközelebb megszólalhattam a tv képernyőjén betiltott anyanyelvemen – románész –, ami állítólag nem is alkalmas kommunikációra.
Te nem így gondoltad.
Miközben szakfelügyelőként foggal-körömmel küzdöttél az iskolai elkülönítés ellen – országos botránnyá tetted az óbudai Mocsaras-dűlő cigány gyerekeinek piros pöttyel jelölt ivópohár ügyét, és cikkeket írtál, tanácskoztál, minden módon, próbáltad sürgetni az együtt tanulást, mint ami a jövő záloga –, aközben a Fővárosi Pedagógia Intézet munkatársaként 1975-ben azzal bíztál meg, készítsek egy kétnyelvű oktatási segédanyagot cigány anyanyelvű kisiskolásoknak. Micsoda kihívás és milyen gyönyörű alkotó- és kutatómunka volt az nekem! 21 évesen, első cigány anyanyelvű egyetemistaként!

A zöld kis füzet belső kiadvány lett. Tudod, hány év kellett hozzá, mire kísérleti tankönyvként – persze kibővítve – megjelenhetett „Vrana mámi mesél” címmel? Harminc! Kereken harminc év! És persze azóta sem került be sem a pedagógusképzésbe, sem az iskolákba – 3500 példány mire is lett volna elég?
Hanem tudod, arra igazán büszke vagyok, hogy még határon túli magyar pedagógusok is – persze szabálytalanul – sokszorosítják, másolgatják, kézről kézre adják. És azt mondják: ebből nemcsak a cigány, de a magyar identitást is kitűnően meg lehet tanulni. Vagyis – úgy van, ahogyan annak idején te is szeretted volna, eredeti szándékaink szerint – egy békességgel megélt identitás, a múlt felvállalása csak segíthet bennünket abban, hogy jól teljesítsünk, és hogy boldogok legyünk…

De hol vagyunk mi ettől? Hány fényévnyire?

Emlékszem, valamikor a ’80-as évek közepén te voltál a kezdeményezője annak az aláírásgyűjtésnek, amivel a Moldova-könyv gyalázkodása ellen tiltakoztunk. Milyen kísértetiesen jönnek vissza ezek a jól megágyazott rasszista nézetek. „Bűn az élet” – mondta Moldova –, és jól elültette, hogy a börtönök cigány bűnözőkkel vannak tele. Az valahogy nem szúrt neki szemet, hogy ha bűnözőnek tekintenek egy népet – a Belügyminisztérium háromezerrel kezdődő belső, titkos utasításokat adott ki a cigányok családfájának kutatására, rendszeres razziákat tartott, sőt úgynevezett tudományos kutatásokkal kereste a bűnöző cigány géneket –, szóval, hogyha bűnözőnek tekintenek egy népet, és ehhez nem átallanak cigánytelepeken és állami gondozott gyermekek között vérmintákat venni, ha igen-igen, nagyon keresnek, akkor előbb-utóbb találnak is: csalókat, tolvajokat, piti bűnözőket. Mert ugye, mint tudjuk: a fehérgalléros sikkasztókat sokkal nehezebb volt elfogni, mint ahogyan az ma is, sokkal nehezebb tényfeltárás…

És különben is: kellett a rémítgetés, manifesztálni, hogy többet kell a Belügyre szánni, a cigánybűnözés örökletes mivoltának megakadályozására, hiszen ezzel az érvvel lehetett erősíteni a „proletárdiktatúra vasöklét”, az állami erőszakszervezeteket, hogy aztán – minő csoda – a politikai ellenzéket is sokkal jobban lehessen megfigyelni.

1986-ban a vezényszóra elrendelt antidemokratikus cigány szervezetek kreálása ellen szóltam, előbb szép szóval, Aczél Györgynek írott levéllel, aztán meg nyilvánosan is: nemzetiségi jogokat követelve magunknak. Bari Károly és Zsigó Jenő társaságában.
Ettől kezdve a pártállam cigány ellenzékeként fokozott megfigyelésben, lehallgatásokban volt részünk. Tudhattuk a tovább búgó telefonokból, amiken csak azután beszélhettünk, hogy a lehallgató elindította a maga készülékét. Hanem tudod-e, hogy a mi lehallgatásunk talán ha néhány hétig szünetelt csupán a rendszerváltás idején? Amikor a házunkban lakó Láng úr egy lakógyűlésen visszakövetelte – az eladdig lehallgatásra használt gyerekkocsi tárolót…

Igen, úgy tűnik, én végérvényesen a rendszer ellensége maradtam, az „elhajló újbaloldali nacionalisták” megfigyelése – szerintem máig folytatódik. Különben mivel magyarázzam, hogy a megfigyelt „Rozi = ez voltam én”, vagy a jelentgető, provokáló „Báró” aktája még mindig nem hozzáférhető?

Hiába jött rendszerváltás és szociálliberális évek: én soha nem voltam elég jó a saját ügyeink közüggyé tételéhez! Még párttársaid is könnyedén dobták oda a kisebbségi ügyek istrángját a sokat próbált szocialista korifeusoknak: Tabajdi Csabának és Báthory Jánosnak. Igen, igen… a rendszerváltás előtt ugyanaz a főfő megmondó maradt, aki aztán jó volt a jobboldali Antall-kormánynak és a baloldali szoclib kormánynak is. Így aztán mit csodálkozunk, ha az első kisebbségi kerekasztal által konszenzussal kialakított kisebbségi törvényt – hivatalnokok hadának munkájával – meg lehetett puccsolni, és aztán 12 évig olyan választási törvényünk volt, hogy a többségnek joga volt vezetőt választani a kisebbségeknek…

Te azok közül a kevesek közül voltál – Csalog Zsolttal, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel és Havas Gáborral együtt –, akik értették a bajainkat, és társunk voltál a küzdelmekben. Ezért is reménykedtünk annak idején, hogy a rendszerváltás reményt hoz nekünk, cigányoknak is. Ezért nem alapítottunk nemzetiségi pártot.

Aztán egyre inkább azt kellett megtapasztalnunk, hogy süketek a fülek, és vakok a szemek, némák a szájak – és legfeljebb négyévente kellünk, de nem mi, csak a szavazataink! Miközben végletesen a perifériára szorulnak az egykori munkások, és nemzedékek nem ismerik a korai kelés, a megfizetett munkából megélhetés áldását…
Te a Parlamentből nap mint nap láttad ezeket a folyamatokat, és próbáltad felvenni ellenük a harcot. Aztán éppen konok, szegénypárti elszántságod miatt még saját pártodon belül is szélre sodródtál, sodródtatok. A kizárólagosan a szabad verseny jótékonyságában – esélykiegyenlítés nélkül – a szabad piac mindenhatóságában hívő liberálisok letettek a szegények, „az alja nép” sorsán való enyhítés szándékáról. Ezzel végképp kiürült a baloldali alternatíva esélye. A senki földjére kerültünk.

Az első szabad november 7-ét a Szatmár utca 26. előtt töltöttük – közösen. Te már akkor képviselőként, mi meg a helyiek által ugrasztott csatározókként. Addigra jól látszott, hogy a városban a szemétdombról is jobban meg lehet élni, mint a munka és lehetőségek nélkül maradt falvakban. Pedig az építőipar összeomlásával, a munkásszállók megszűntével oda száműzték vissza a fekete vonatok munkásait.

Száműzték – mondom, mert a szocializmus anomáliájaként elfelejtettek elég lakást építeni ott, ahol a munka volt, és munkát nem vittek oda, ahol a munkaerő volt. Az évtizedekig Pesten dolgozó szabolcsi és borsodi munkások közül sokan felismerték ezt a helyzetet, és lettek önkényes házfoglalók, ha már vállalatuk, munkáltatójuk soha nem gondolt munkásainak lakhatására.
Kirendelt teherautó, pakoló brigáddal, megerősített rendőri felügyelet – a lehetséges összetűzés elől otthonról elzavart férfiak, kétségbeesett asszonyok–, ez volt a kép, ami fogadott bennünket kora reggel. Az első mozdulatunk az asszonyok hadrendbe szedése volt: álljuk el az ajtót, értessük meg, hogy itt rendes emberek vannak, tiszták, fizetik a rezsit, a gyerekeiket iskolába járatják – és énekeljünk, az erőt ad!

A nagy gyorsaságban egy lepedőt hozott az egyik asszony, amire – nem volt más eszközünk – rúzzsal írtuk fel, hogy „emberek vagyunk, lakni akarunk”. De mi csak civilek voltunk – ugyanolyan betolakodók, mint az önkényesek. A helyiek szerencséjére azonban akadtak a hivatalból okosok ellenére is, akik hivatásuknak érezték, hogy segítsenek: te, Ottilia a parlamenti üléstermet hagytad ott telefonhívásunkra, és a helyszínen volt Vecsei Miklós is – a Máltai Szeretetszolgálat akkoriban még egészen friss magyar intézményétől. Gyuris Tamás arcára máig emlékszem, hiszen ott volt, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá… – többfrontos állóháború zajlott. Az asszonyokkal a kapuban néztünk farkasszemet a rendőrökkel és a kilakoltatókkal, többen meg az önkormányzatot próbálták jobb belátásra bírni.
Csakhogy az Isten állatkertje is nagy, Náday Gyula – az állam által kreált cigány szervezetével éppen eladni készült a cigányok bőrét, az SZDSZ-es polgármesterrel éppen arról alkudozott, hogy ha nekik helyiséget és költségvetést adnak, ő gondoskodik róla, hogy ezek a betolakodók elmenjenek. Az önkormányzat már a gyerekek állami gondozásba vételéről is intézkedett: a gyámügy munkatársai jelentek meg a helyszínen. Soha nem felejtem el a kiállásodat Ottilia. Te, a képviselőasszony egyszerűen lekurváztad őket!
– Van nektek gyereketek? Miért nem tudtatok beteget jelenteni? Normális családokból akarjátok kiszakítani a gyerekeket! Hát mik vagytok ti? – tajtékoztál magadból kikelve…

A helyzet eszkalálódását az mentette meg, hogy Gyuris Tamás kirohant az önkormányzati egyeztetésről, és a helyszínen azt kérdezte tőlünk: igaz, hogy elmennek a lakásfoglalók, ha Náday mondja?
– Ki az a Náday? Hogy jön ő ehhez, mikor senki nem bízta meg, és nem is itt lakik? – kérdeztük a helyieket. – Hát némák vagytok? Nem tudtok a magatok nevében beszélni? – Végül egy nagyszájú fiatalasszony és Guszti bácsi társaságában– aki negyven évnél többet dolgozott Pesten – bezúdultunk a terembe.
A helyzetet a Máltai Szeretetszolgálat mentette meg. Guszti bácsi és a fiatalasszony okos érvei és érthetően megfogalmazott kérésére javasolta: adja az önkormányzat az épületet a máltaiak kezelésébe, legyen itt a központjuk, és ők gondozzák a családokat. Legyen partner az önkormányzat, hogy valóban lakáshoz juthassanak az életüket Budapest szolgálatában eltöltött családok. Te, Ottilia pontosan tudtad – a szegénység és munkanélküliség mellett van még ok, amiért a rendszer nem működik, ha cigányokról van szó: az előítélet.
Ottilia, nélküled semmire sem jutottunk volna. Amikor megszervezted a SZETÁ-t, hányszor találkoztunk családokkal, akik nektek köszönhették sorsuk jobbrafordulását, nyomorúságukban az egyetlen segítséget, illékony boldogságukat.
Tudod, az emancipációért, a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelem a rendszerváltást követően – különböző kormányok alatt – mindeddig eredménytelen volt. Az iskolákban még mindig dívik az iskolai elkülönítés, a cigány osztályokban sokkal kevesebbet és gyengébb minőségű tudást adnak a gyerekeknek. Elrabolják tőlük a jövőt.

És nem tanítják több mint hatszáz éves közös történelmünket, a következő nemzedékek sem ismerik a magyar történelem cigány hőseit. És nincsenek még mindig méltó kulturális intézményeink, se múzeumunk, se színházunk, se anyanyelvi kiadványozás.
Úgyhogy csak kínlódunk, vergődünk. Nélküled, aki legalább értettél bennünket, és soha nem akartad jobban tudni, mi fáj nekünk, mint mi magunk. De képes voltál velünk együtt keresni a baj okát.

Örülök, hogy ismerhettelek.

Megjegyzések a cigányságról folyó vitához.
(Megjelent a „Hírmondó” c. szamizdat folyóirat 1984. 6-7. számában)

Távolról sem vagyok abban a helyzetben, hogy tévedhetetlenül ismerjem a tudatunktól független objektív valóságot a magyarországi cigánysággal vagy bármi mással kapcsolatban, és szeretném felhívni a figyelmét az olvasóknak, és a vitatkozóknak néhány szembeszökő tényre és fogalmi összefüggésre. Melyeket eddig mégsem említ senki.

1. A cigányok foglalkoztatottsága.

Az írásokból úgy tűnik, mintha kétféle cigányságunk lenne: ilyen vagy olyan százalékban egy révbe érkezett., a felemelkedés boldogító és sima útjára lépett foglalkoztatott állandó munkavállaló; és egy sajnálatosan, avagy büntetendőnek, elmaradott, csavargó iszákos, bűnöző nem állandó munkavállaló csoport.
Pedig a cigány lakosság döntő többségére nézve ez a kétféle cigányság ugyanaz. A munkamegosztási hierarchia legalsó fokán foglalkoztatott tömeg, akinek állandó foglalkozásból eredő jövedelme, pontosan annak a mélyen standard alatti életformának az újratermelésére elég, melyet olyan lelkesen ostorozzuk, vagy sajnálunk a nyilvánosság előtt.

Szociológusok és közgazdászok több kiváló elemzést tettek közzé arról. hogy a mai magyar város hogyan zsákmányolja ki a falut, hogy a látványos eredmények a városokban a falusi ingázók keze nyomán jöttek és jönnek létre, míg az ingázók ennek csak terheit viselik.

Elemzések világítják meg, hogy a sorvadása ítélt falvak lakói hogyan válnak saját erőfeszítéseiktől, függetlenül súlyosan hátrányos helyzetűvé. Cigányságunk legnagyobb része falun lakik s lassan főleg ők szolgáltatják az olcsó ingázó munkaerőt.

Aki a cigányokat övező /éppen elég, esetleg túlságosan is sok/ társadalmi gondoskodásról ír vagy elmélkedik, kérem, ne feledkezzék meg róla, hogy az utat melyen gépkocsijával végig hajt alighanem cigányok építették. Ha lakótelepen vagy exkluzívabb társasházban lakik, cigányok alapozták a lakását. Ha a parkban sétál vagy gyermekével játszótéren levegőzik, általában cigányok keze nyomát élvezi. Vajon a boldogult munkaügyi minisztérium felelős tisztviselői gondoltak e rá, – mikor megérdemelt hétvégi pihenőjüket élvezték,- hogy üdülők teniszpályát, kétszáz kilométerről, munka után utazgató cigányok egyengették simára. /Véletlenül ismerőseim voltak, azért tudom/. Maguk az építők azonban vajmi ritkán élvezik kezük munkájának eredményét.

A szakirodalomból arról is értesülhetünk, – ha nem vennénk észre közvetlen környezetünkben amúgy is, – hogy a magyar társadalom boldoguló többsége nem a béréből és fizetéséből boldogul, hanem azért, mert valamilyen formában részt vesz a 2. Gazdaságban is. A cigányokhoz hasonlóan falun élő munkások többnyire családtagjaik tsz-tagságán keresztül háztáji gazdálkodással. A cigányok nagyon ritkán téesz-tagok. És kötve hiszem, hogy Lakatos Menyhért könyvének olvasása lenne téesz tagságok legfőbb akadálya. Ahogyan Gulyás vitacikkében ezt feltételezi. Általában a gazdaságban való fellépéshez szükségesek valamelyes anyagi alapok. Például telek, minimális tőke, szakértelem, kapcsolatok. Ezek a cigányság tömegeinél általában hiányoznak. /Aki mégis be tud kapcsolódni a 2. Gazdaságba, – Hiszen a cigányság természetesen a rétegzett – az valóban képes is boldogulni.

2. Egyenlő esélyek

A telekkel kapcsolatos megjegyzéshez nyomatékú még szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az ezerkilencszáznegyvenötös földosztáskor cigány, csak ritka kivételképpen kapott földet. Tudjuk, szegény-parasztságunk jelentős hányada sem a juttatott föld révén vergődött zöldágra később. De rövid birtokos állapotukból legalább egy házhely, egy belsőség, az elrugaszkodás startköve megmaradt. A legtöbb cigánynak soha nem volt egy talpalatnyi földje sem. Erről nem pusztán gazdasági következményei miatt nem szabad megfeledkezni, hanem azért, mert szimbolikus jelentése van. Ilyen emancipáltan startoltak a cigányok az új társadalomban.
A fentiekkel szerettem volna vitatni azokat a hamis axiómákat, melyeket úgy tűnik a cigányokkal szemben megértő és jó szándékú, valamint elutasító és tetemre hívő álláspont képviselői egyaránt előfeltételeznek.: az emancipáció és az állandó munkaviszony varázserejébe vetett hitet. Ide kívánkozik még egy nyomatékos kérdőjel, a cigányok múltbeli munkátlanságára vonatkozóan. Ez is valami axióma féle: a cigányok régen nem dolgoztak, eztán dolgozhatnak és dolgozniuk kell. A hazai cigányság történetét senki nem gyűjtötte össze alaposan és nem írta meg, ezért egyáltalán nem tudunk pontosan elszámolni, hogy közös történelmünk folyamán, mikor miből éltek meg a cigányok. De valamilyen munkaerőpiacnak nyitva kellett állnia előttük valamilyen kölcsönösségnek a cigányok, és a társadalom különféle rétegei között léteznie kellett. Különben teljes képtelenség megmagyarázni, hogy miért pont ebben a társadalmi, gazdasági térségben maradtak meg nagy számban. Százezren nem gyűjtögettek olyan viszonylagos toleranciáról övezve, amilyen toleranciáról – a nyugati országokhoz képest – a források tudósítanak. A legközelebbi múltban, vagyis a 2. Világháború között az addigi egyensúly a cigányok és nem cigány társadalom között felborult. Tudjuk, hogy még sok más egyensúly is és a cigányok akkor valóban nagy arányban rendszeres foglalkozás nélkül tengődtek. És nem csak ők. Ám minden olyan érvelés amelyik a cigányok hagyományos munkátlanságával kezdi, történeti, szociológiai szempontból nonszensz hamis, és szinte biztos, hogy nem is jóhiszemű.

3. Nemzetiség-e a cigányság?

A cigányságról szóló, periodikusan ismétlődő vitákban, mindig visszatér és eredménytelenül összeütközik két nézet. Az egyik (most rögtön a vitaindító) összemossa a cigány etnikum és a cigány nyelven beszélők tágabb. Illetve szűkebb fogalmát és nyelvi alapon kíván nemzetiségi jogokat a cigányoknak. A másik (itt Vekerdi József) tagadja a cigány anyanyelvűség létezését is, és a nyelvi megosztottságra hivatkozva visszautasítja ezt a nemzetiségi törekvést.

A „nemzet, „nemzetiség” politikai kategóriák. S van ugyan lehet ugyan közük a nyelvhez, de semmiképpen sem a nyelv az előfeltétele. Azt hiszem igen, sok osztrák tiltakozna az ellen, hogy nemzete nem létezik, hiszen nyelve német: vagy amerikai, argentin, satöbbi. Alighanem a walesiek is kikérik maguknak, ha nemzeti létüket kétségbe vonják azért, mert csak kevesen beszélik már ősi nyelvüket stb.
Egyik analógia sem illik egészen a cigányságra, de nyelvileg ennek egyáltalán nincs jelentősége. Pusztán azt szeretném bizonyítani, hogy a nemzeti létezés nem nyelvi kérdés, és éppen ezért a vita nem lehet nyelvészeti vita e körül. Az etnikai közösség az „etnosz” még bír bizonyos természet adta antropológiai objektivitással és erre gazdagabb, szegényebb kulturális képződmény épülhet fel az „etnosz” külön nyelvén, Más nyelven vagy különféle nyelveken. A nemzetiségi közösség azonban ilyen objektivitással, vitathatatlansággal nem rendelkezik. Döntés akarat, s ennek következtében harc dolga.

Ha a politikai bizottság kimondja, hogy a cigányság nem nemzetiség, akkor ezzel politikai döntést hozott híven lényegéhez, hiszen ez a testület politikai és nem tudományos jellegű. Ha valaki egy vitában ezt a határozatot hozza fel érvül, akkor politikai vitát folytat, hiába írja alá úgy a mondanivalóját, hogy a nyelvtudományok doktora.

Hogy ez a nemzetiségi közösség létrejön-e?
Mindenekelőtt a közösséghez tartozni kívánókon múlik, hogy egy nemzetiségi közösség létrejön e. Vannak-e egyének, akik egy ilyen közösséghez akarnak tartozni. Artikulálják e szándékukat. Ha igen, akaratukat világosan ki is mondják? Furcsa akusztikát kapnak az olyan érvek, hogy: „tanulatlanok”, „magas körükben a bűnözési arány”, „még nem elég érettek ahhoz, hogy nemzetiségi legyenek”. Minden antidemokrata politikának ilyen és hasonló cenzusok segítenek kirekeszteni a politikából a nem kívánatos, vagyis elnyomni kívánt elemeket.

A cigányokat a köztudat valamilyen megkülönböztethető sokaságnak tartja anélkül, hogy sokat elmélkedve etnoszon, nyelven, antropológián. Hiszen a „cigányokról”, ebben a vitában is, magától értetődően külön magyarázatra, nem szorulóan írtak a különféle álláspontokat kifejtők. Sőt arról is értesültünk, hogy – hivatalos és a legkevésbé sem nyilvános – statisztikák készülnek a cigányokról. Egyik vitatkozó meghúzta a vészharangot. A cigányok sokszorosan szaporábbak, mint a magyarok. Más vitatkozók megnyugtatják. Nem, nem annyival szaporábban. Többek között azért, mert a csecsemőhalandóság (megnyugtatóan??!!) magasabb. Senki nem vitatta, hogy a cigányságnak van egy termékenységi mutatója, demográfiája, foglalkoztatottsága, a bűnözése, létszáma, satöbbi. A többség, beleértve a hivatalos intézményeket, tehát minden kétséget kizáróan megkülönbözteti ezt az etnoszt és erről a legkevésbé sem kéri ki a véleményét. Csak éppen a politikai létezést, vagyis a nemzetiséggé válás jogát vitatja. Igen. teheti, hiszen a nemzetiség politikai kategória.

A magyar történelemben volt már példa az etnikai kisebbségek politikai elnyomására, Maga a nemzetiség szó is ennek a terméke. (Egy politikai nemzet, a magyar, a többi nemzetiség.) Az eredmények közismertek. A cigányok (létszámuk, és igen csonka társadalmi képletüknél fogva) hiányzik a felső réteg, nem jelentenek olyan fenyegetést., mint a történelmi Magyarország nemzetiségei. A magyar közvélemény azonban jelenleg minden jel szerint töretlenül letéteményese az annak idején az „oláhokkal”, „tótokkal” szemben követett nemzeti politikának.
A cigányság. nemzetiségi jogainak elfogadása nyilvánvalóan nem oldja meg a cigányok százezreinek szociális helyzetét, munkapiaci hátrányait, sőt még emancipálódását sem. Egy nemzetiségi szervezet lehet teljesen üres, formális, amelyből a világon senkinek semmi haszna nem származik. Az egy-két ily módon hivatásos politikussá váló vezetőkön kívül. Sőt hazai cigányságunk jelenlegi állapotában. szinte biztosan gyenge, kevéssé hatékony szervezetet tudna létrehozni. De saját közösségi szervezete az egyetlen intézményes lehetősége az akaratától független megkülönböztetéssel szembeni kontrollra és védekezésre. Emberi méltóságának – etnikai léte megtagadása nélküli – megszerzésére. Hogy a cigányságnak sikerül-e nemzetiségi törekvéseit érvényesíteni és nemzetiségi szervezetét saját javára fordítani, ez többek között attól függ, hogyan választják meg szövetségeseiket, hogyan fogadják a szövetségesül ajánlkozókat. Ha van, vagy lesz ilyen harcuk, azt minden demokratikusan gondolkodó honfitársunk támogatja. Bár közvetlen nyerni és veszteni valójuk mindenekelőtt a cigányoknak van. Ám az egész társadalom demokratizálódása nagyot lép előre, ha ez a társadalom – nemzeti története során talán először – elfogadja egy kisebbségi csoport egyenrangú létezését.

1983. május 1.

Cigányságkutató Intézet 2024. évi beszámoló

2025.05.04

Cigányságkutató Intézet 2024. évi beszámoló

A 2024. évi beszámoló letölthető docx formátumban

A 2024. évi beszámoló letölthető pdf formátumban

„A nagyváros és cigány/roma lakói” – Nemzetközi Konferencia előadásai

2025.01.20

„A nagyváros és cigány/roma lakói” – Nemzetközi Konferencia előadásai

„Nagyváros és cigány/roma lakói” konferencia – Záródokumentum

2024.11.28

„Nagyváros és cigány/roma lakói” konferencia – Záródokumentum

ZÁRÓDOKUMENTUM

– A rendezők és a résztvevők köszönetüket fejezik ki a konferencia megtartását anyagilag lehetővé tevő támogatóknak: a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóságnak és Budapest Főváros Roma Nemzetiségi Önkormányzatának a támogatásért.

– A rendezők nevében köszönetet mondunk a tanácskozás védnökeinek: Bánffy Eszter akadémikusnak, az Európai Régészeti Szövetség Elnökének, Karácsony Gergely főpolgármesternek, Csorba László egyetemi tanárnak, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának, valamint Hristo Kyuchukov professzor úrnak, az International Romani Union alelnökének.

– A rendezők nevében köszönetet mondunk levezető elnökeinknek Szita Szabolcs Emeritus professzornak, az MTA doktorának, Neményi Mária Emerita szociológusnak, az MTA doktorának, Csorba László egyetemi tanárnak, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának.

– Köszönetünket fejezzük ki társszervezőnknek, a konferencia színvonalas megrendezését lehetővé tevő Budapest Főváros Levéltára főigazgatójának, Kenyeres István címzetes egyetemi tanárnak és munkatársainak, valamennyi előadónknak a felkészülésért és színvonalas részvételükért, valamint fiatal önkénteseinknek, akik segítették a zökkenőmentes lebonyolítást.

Konferenciánk tudományos eredményei:

Büszkén állapíthatjuk meg, hogy mostanra felnőtt a kutatóknak (romák és nem-romák egyaránt) egy olyan nemzedéke, amely érzékeli a gyakran a tudomány területén is jelentkező rasszizmust. (Példa a rasszizmus tankönyvi megjelenésére: a Zsigmond-féle menlevél nagy valószínűséggel hamisított – áll egy tankönyv oldalán kiemelve, színnel is, középen, ugyan közreadja az oklevelet magát is, de a szerkesztéssel annak hamis mivoltát erősíti.)

Előadóink valamennyien azt a kritikai hozzáállást képviselték, hogy a tudományban is érvényesíteni kell a „semmit róluk, nélkülük” elvet és attitűdöt, ami érvényes a létező dokumentumok feldolgozása és minősítése során éppúgy, mint a vizsgálódás folyamán alkalmazott „roma szempontú” megközelítés esetében.

– Dr. Szántóné Balázs Edit – történész kutató OR-ZSE és dr. Bársony János jogász, kisebbségkutató, Romano Instituto – előadása és kutatásai alapján napvilágra és bemutatásra került a XIII. századi magyarországi Zsidó Aranybullának nevezett IV. Béla-kori autonómia rendszer és a Zsigmond Király által a XV. században a romáknak, (László vajdának és népének) adományozott kiváltságlevél hasonlatossága. Megtanulhattuk a kiváltságok adományozásának jogrendszerbe illeszkedő mivoltát, és a két nép történelmének hasonló vonásait: hogy az általuk biztosított szolgáltatások és tudások olyan fontosak voltak az uralkodók számára, hogy védelméről biztosította őket. (lásd: törvénykezési autonómia (zsidó bíró, cigány nemesi fővajda rendszer, a saját ünnepek tisztelete, a csak a királynak adózás rendszere stb.) Ezeket a kiváltságokat az uralkodók sorra megerősítették. Cigányok vonatkozásában Zsigmond, Mátyás, Ulászló és utódaik is, egészen II. Rákóczi Ferencig a Magyar Királyság és később Erdély területén.

– Vita zajlott a Budai Cigányváros elnevezéssel a kora-újkori Buda és Óbuda közötti területen a török defterekben összevontan „Kipti Mahalénak”, latin forrásban „Zingarorum Civitasnak”, német forrásban, korabeli térképeken a XVI- XVII. században „Zigeunerstadtnak” nevezett településrészek (3 dzsemajet lakóközösség vagy telep) közös Mahala-kénti, azaz városrészkénti említéséről, létéről. A Budapesti Történeti Múzeum (volt igazgatónője által aláírt) szakvéleményben írott források hiányára hivatkozva tagadta az egykori „Budai Cigányváros” létét. A Szakvélemény teljes egészében ismertetésre került.

– A továbbiakban dr. Bársony János, aki az egykori helyszínek jelenkori elhelyezkedését, beazonosítását végezte (Romano Instituto) több, mint 200 korabeli defter-adatra, a helyszínen is bemutatott térkép ábrázolásokra, német helymeghatározásokra, a Závodszky féle latin emlékiratra, a Várostörténeti Atlasz 12. oldalán magyar említésre is hivatkozva bizonyította a Budai Cigányváros létét.

– Dr. Hristo Kyuchukov nyelvész professzor, egyetemi tanár (igazgató, Krakkó, Romológiai Intézet) előadásában megvilágította a „chingene” és „Kipti” cigányokat jelentő szavak használatának kialakulását és körülményeit a Török Birodalomban, a XIII. századtól kezdve.

Jelezte, hogy a korábbi hivatalos jelölés a vélt kínai eredetre utaló csingene helyett a XV. század végén Bajazyd szultán rendeletének előírása alapján kötelezően használták az összeírásokban a kipti megjelölést a cigányokra.

– Elena Marushjakova turkológus, romológus, a Skót ST. James Egyetem tanára és Veselin Popov turkológus romológus, egyetemi tanár video üzenetben bőséges történeti és nyelvészeti adatokkal, példákkal bizonyította, hogy a XVI.-XVII. századi és korábbi forrásokban is a „kipti mahala” kifejezést cigány lakóközösségre, településre használták a török nyelvben. Így téves az a vélelem, hogy csak a XIX. században lett használatos.

A szakvéleményt adó volt igazgató és az általa hivatkozott Sudár Balázs turkológus – meghívásunk ellenére sem kívánta részletesen kifejteni álláspontját.

A konferencia az elhangzott érvek és vélemények alapján arra a véleményre jutott, hogy nem elfogadható az elhangzott és bemutatott tudományos tények alapján a Budapesti Történeti Múzeum korábbi szakvéleménye a források hiányáról a Budai Cigányváros ügyében, mivel több száz török, illetve több német, latin és magyar forrás egybehangzóan és megalapozottan bizonyítja az ellenkezőjét.

Így nincs tudományos akadálya a Budai Cigányváros emlékhely és erről szóló közterület elnevezés megvalósításának, az Országos Roma Önkormányzat 2021. évi döntése és kezdeményezése alapján.

– Lásztity Péro (igazgató, Szerb Intézet) a hazai romológiában ritkán érintett és tárgyalt új megvilágítású eredményt érintett. A XVIII. században a szabad királyi városok, vagy a mezővárosok védelmi, menekülési útja a központosító cigány-ellenes kényszerasszimiláló uralkodói intézkedések ellenében, a hatalmi erőszak elleni mimikri alkalmazását tette lehetővé. Konkrétan a budai rácok kollektív városi polgári jogosítványai – amelyet szerbek, horvátok, zsidók, cigányok egyaránt élveztek – lehetővé tették a romák zavartalan életét, fennmaradását, megélhetését a fővárosban, ami eddig nem publikált tény.

– A romológia fehér foltjaira hívta fel a figyelmet Varga Krisztina a milleneumi cigány kiállítás történetének ismertetésével, illetve a hiányzó roma múzeumi kiállítóhely fájdalmas tényeivel szembesített.

– Bak Árpád a Dankó Pista életmű és pályakép muzsikuscigány skatulyába szorultságára és szükséges korrekciójára vonultatott fel meggyőző érveket. Dankó lapszerkesztői, színműírói és dalköltői – kortársai által megbecsült – mivoltára hívta fel a figyelmet, elemezve szobrának hányatott sorsát is.

– A cigányzene családi közösségi gyökereire világított rá előadásában Kalla Éva a Bura család kapcsán. Megvilágítva azt a sajátos helyzetet, hogy a mára szerte ágazóan fejlődő hagyományok hogyan gazdagítanak más zenei műfajokat is. Másrészt, hogy az un. kávéházi cigányzene iránti igény továbbra is jelen van a magyar társadalomban, de a gazdasági szereplők ezt kevéssé támogatják. A koncert és rendezvény szervezőkre marad a feladat, hogy nagy sikerű, sokak által látogatott rendezvényekkel teremtsenek lehetőséget az élő zenének.

– Konferenciánkon hangsúlyos szerep jutott a levéltári roma kutatásoknak: Molnár István Gábor (helytörténész, igazgató, Újpesti Roma Közösségi Ház), dr. Rácz Attila főlevéltáros, főosztályvezető (Budapest Főváros Levéltára), dr. Baros- Gyimóthy Eszter (történész, levéltáros, MNL Pest vármegyei Levéltára), dr. György Eszter (történész, ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék) és dr. Mikó Zsuzsa (Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatóhelyettes) különböző témákat érintő, de egyaránt fontos, új utakat kereső beszámolója kutatásaikról olyan új szemléletmódot tükrözött, amelyben a kortársak saját ismereteik mögött megbúvó összefüggésekre ismerhettek. A külvárosok beépülésével a peremekre szorított, vagy a túlélés lehetőségére ott helyet találó roma közösségeknek a város szövetébe való szerves beépülési folyamatait ismertető előadások jól igazodtak a főváros egyesítési folyamata, a peremvárosok hozzácsatolása 75. évfordulójának tematikájához.

– Az ingázó falusi lakos, hétközben városi munkás romák integrációs gondjairól, ezek tanulságairól adott képet a Kádár korból, eltérő tudományos nézőpontból az antropológus, muzeológus Szuhay Péter és a történész professzor Majtényi György.

– A média és a roma kép kapcsolatáról dr. Müllner András és dr. Pócsik Andrea, a 15 éves Roma-Kép-Műhely alapítói vetették fel az avantgárd roma ábrázolás kritikai újragondolását Moholy Nagy László berlini filmje és Leni Riefenstahl roma áldozatokat kihasználó szerepéig eljutva példázataikban, illetve a roma meztelen test tabuk sértésének példáin keresztül a film és festészet művészei pedofil gátlástalansága és roma áldozataik sorsán gondolkodva.

– Majtényi Balázs professzor elgondolkodtató, sok példán keresztül a helyzetet megvilágító elemzést tartott az EU romákat célzó szabályozásainak sikertelensége okairól, a tartós, pénzigényes megoldási szándékok tényleges hiányairól. Az érdekcsoportok közötti versenyhelyzetekben, a romák érdekének elsikkadásáról, a cél szerinti tényleges segítség elszabotálásáról és látszattevékenységek finanszírozásáról, az ellenőrzés, a mutatók elégtelenségéről és az érintettek kimaradásából a folyamatok különböző fázisaiban.

– dr. Lakatos Szilvia (a Pécsi Egyetem adjunktusa) a romani nyelv veszélyeztetett helyzetéről adott hírt a konferencián. A nyelv pusztulása nap-mint nap látható folyamat. Általános iskolában már csak idegen nyelvként 14 iskolában folyik nyelvoktatás. 3 éve még 30 iskolában volt. Nincs romani nyelvtanár képzés az országban. Megszűnt a felsőfokú romani nyelvvizsga lehetősége Magyarországon. Nincs tolmácsképzés, nincs anyanyelvi rendszeres tv műsor-szolgáltatás, hírszolgáltatás, esetleges a könyvkiadás finanszírozása – hangzott a segélykiáltás.

– Kállai Ilona általános iskolai igazgatónő a Budapest, XV. kerületi Czabán Samu téri iskola helyzetéről, diszkriminált voltáról, a súlyos szaktanár hiányról, státusz hiányról számolt be. Erőfeszítéseikről a család és az iskola együtt nevelési funkcióinak erősítésére, a „siker központú pedagógia” alkalmazásának eredményeiről, a gyermekeik jövőjéért aggódó szülők előtti szégyenről is, a matematika szaktanári oktatás és más szakmai hiányok miatt.

– dr. Bogdán Péter a közterületi roma reprezentáció felmérési eredményeiről adott elő. A Tom Lantos Intézet által finanszírozott kutatást Molnár István Gábor fotós, Fejős László szerkesztő, dr. Bogdán Péter és Setét Jenő vezette. Setét Jenő, az időközben elhunyt polgárjogi aktivista sajnos nem érhette meg a kötet megjelenését. Azonban észrevételei meghatározóak: együttélésünk több évszázadának köztéri megjelenítése rendkívül fontos identitást és a hazához való kötődést egyszerre szimbolizáló aktus. A Holocaust Roma Áldozatainak emelt Emlékmű (amely civil szervezetek kezdeményezésére jött létre, a Főváros Közgyűlése egyhangú döntésének köszönhetően és közös finanszírozásban) első volt a sorban, amelyet a Társadalmi Felzárkózásért Felelős Főigazgatóság pályázati rendszerének köszönhetően még számos emlékjel megszületése követett. Legtöbbjük azonban perifériára vagy a temetőkbe száműzve. Nem ott van a helyük! A perifériákról a centrumhoz közel kell hozni az ilyen emlékjeleket, hogy hatékonyan alakíthassák a felnövekvő nemzedékek tudatát és az elfogadást tanítsák.

– Fedorkó Boglárka az új roma értelmiségi szerveződésekről számolt be. A Romaversitas, Ame Panzs és a Bura Galéria – az emancipációs küzdelem érdekében különböző területeket és célokat kitűző erőfeszítésekről, sikerekről adott hírt.

A „Nagyváros és cigány/roma lakói” című konferencia javaslatai

1. A nyelvpusztulás megállítása érdekében az oktatási kormányzathoz és az Országos Roma Önkormányzathoz fordulunk a felsőfokú romani nyelvvizsgáztatás újbóli beindítására és romani nyelvtanár képzés beindítására a felsőoktatásban.

2. Alapos kivizsgálásra van szükség a szegregált Czabán Iskola jelenlegi oktatási feltételeinek hiányosságai miatt – (ehhez a Romano Instituto segítséget ajánl fel). Készüljön jelentés az ügyben illetékes Tankerületi Igazgatóságnak, valamint tájékoztatásul az illetékes Roma Nemzetiségi Önkormányzatoknak, a Nemzetiségi Ombudsmannak és a BM. romaügyi és oktatási államtitkárságainak. Kezdeményezve az iskola oktatási feltételeinek sürgősen az átlagos szint fölé emelését, a versenyképes tudás biztosítása érdekében, az ehhez szükséges státuszok és pénzügyi források biztosítását.

3. Az Országos Roma Önkormányzat Nemzetiségi Emlékhely- kijelölő határozata alapján szorgalmazzuk a Budai Cigányváros emlékének megörökítését közterület elnevezéssel. Tudományos konferenciánkon felvonultattuk a létező okiratokat, hadi térképeket és idegen nyelvű feljegyzéseket, rendeleteket, amelyek bizonyítékul szolgálnak a cigányság XVI.-XVII. századi budai jelenlétére és Cigányváros-ként emlegetett mivoltára.

4. Javasoljuk Romano Than emlékhely létesítését a bizonyítottan több mint ötszáz éves békés együttélés emlékére. Javasoljuk a Fővárosi Önkormányzat és a II. kerületi Önkormányzat együttműködését az ügyben.

5. Javasoljuk a Budapesti Történeti Múzeumnak, hogy állandó kiállításának nemzetiségi kiállítóhelyén szerepeltesse a roma nemzetiség történetét is, annak tárgyi és történeti lenyomataival.

6. Javasoljuk, hogy a BTM foglalkoztasson roma szakembert is a fővárosi roma történelem, művészetek, helytörténet, szakmatörténet, kultúra területeinek feldolgozására, kutatására, bemutatására.

7. Javasoljuk a Magyar Kormánynak és Budapest Főváros Önkormányzatának, hogy hozzanak létre Roma Múzeumot Budapesten, a hazai romák történelme, művészete, irodalma, nyelve, zenéje, néprajza és életmód-története, közös történelmünk és hőseink emlékeinek bemutatására, megismerésére és megismertetésére a békés közös jövőnk megalapozása érdekében.

„A nagyváros és cigány/roma lakói” – Nemzetközi Konferencia

2024.11.13

„A nagyváros és cigány/roma lakói” – Nemzetközi Konferencia

Időpont: 2024. november 19–20.
Helyszín: Budapest Főváros Levéltára, 1139 Budapest Teve utca 3-5.
Gárdonyi-terem

A konferencia tervezett programja:

8.30–9.30 Regisztráció
9.30–10.00 Megnyitó
Dr. Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója
Dr. Bánffy Eszter: Európai Régészeti Szövetség elnöke
Karácsony Gergely főpolgármester köszöntőjét Kerpel Frónius Gábor úr – kisebbségi ügyekben volt főpolgármester helyettese – tolmácsolja
A budai cigányváros nyomában

10.00–11.00 előadások

Levezető elnök: Szita Szabolcs (történész, Emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora)
Daróczi Ágnes (igazgató, Romano Instituto): Gondolatok a romák történelméhez

Balázs Edit (történész, Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem): A zsidó aranybulla szabályozás
Bársony János (kisebbségkutató, Romano Instituto): Zsigmond német-római császár, magyar király menlevele és a fővajda rendszer

11.00–11.20 Kávészünet

11.20 – 12.30 előadások

Levezető elnök: Szita Szabolcs (történész, Emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora)
Szakvélemény a Budai Cigányváros ügyében
A Budapesti Történeti Múzeum korábbi álláspontjának ismertetése

Bársony János (kisebbségkutató, Romano Instituto): Korreferátum a vitához

Hristo Kyuchukov (igazgató, Sziléziai Egyetem Roma Kutatóközpontjának igazgatója, Katowice; főbiztos; IRU Roma Nyelv, Kultúra és Oktatási Bizottságának; alelnök, Gipsy Lore Society):
Kipti Mahala: Cigányváros – Roma telep a Török Birodalomban a XIV–XIX. században

Elena Marushjakova (professzor, Szent András Egyetem, Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai és Társadalmi Antropológiai Intézet) – Veszelin Popov (professzor, Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai és Társadalmi Antropológiai Intézet):
Romák a Török Birodalomban és az eredeti források

Burak Akim (doktorandusz, Szegedi Tudományegyetem):
Cigányok és török nyelvű romológia tudomány és történelem

12.30 – 13.00 Kérdések, hozzászólások

13.00 -14.00 Ebédszünet

14.00 – 15.00 előadások

Levezető elnök: Neményi Mária (professor Emerita, Eötvös Loránd Tudományegyetem)
Lásztity Péro (igazgató, Szerb Intézet):
Buda és a rácok a XVIII. században

Soós István (tudományos főmunkatárs, MTA Történettudományi Intézete):
A rácok helyzete, cigányok rácokként

Rácz Attila (főlevéltáros, Budapest Főváros Levéltára):
A romák és a levéltár a fővárosban

15.00 – 15.20 Kérdések, hozzászólások
15.20 – 15.40 Kávészünet
15.40 – 16.40 előadások

Levezető elnök: Neményi Mária (Emerita, a HUN-REN TK Szociológiai Intézetének professzora)

Molnár István Gábor (helytörténész, igazgató, Rácz Gyöngyi Közösségi Ház):
Újpesti romák 200 éve

Horváth Péter (történész, muzeológus, Óbudai Múzeum):
A város peremén – Az óbudai cigányság helye és szerepe

Baros Gyimóthy Eszter (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Pest Vármegyei Levéltára):
Peremkerületi cigányok élete a vármegyei iratok tükrében

16.40 – 17.00 Kérdések, válaszok

17.00 –18.00 előadások

Levezető elnök: Neményi Mária (Emerita, a HUN-REN TK Szociológiai Intézetének professzora)

Varga Krisztina (doktori iskola hallgatója, Eötvös Loránd Tudományegyetem):
Czigány tábor az Ezredéves Országos Kiállításon

Kalla Éva (író-újságíró, kultúraszervező):
A még élő cigányzene a fővárosban

Bak Árpád (doktorandus, Leeds):
Marginalizáltság a centrumban: Perifrasztikus terek Dankó Pista dalszerző-népszínműíró kulturális emlékezetében

18.00 Kérdések, hozzászólások

18.30 Fogadás

Kísérő rendezvények: Zenél az Etnorom Együttes és Albert Elemér brácsaművész
A Gárdonyi-teremben metszetek a Cigányvárosról/ kiállítás a Romano Instituto anyagából

A nagyváros és cigány lakói

9.00 – 10.00 előadások

Levezető elnök: Csorba László (főigazgató, Budapesti Történeti Múzeum)
Majtényi György (kutató professzor, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem):
Cséplő Gyuri, avagy a város és a falu a Kádár korban

Szuhay Péter (néprajzkutató, muzeológus, antropológus):
A Kádár kori vendégmunkás kultúra

Dr. Mikó Zsuzsanna: (a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatóhelyettese):
Női szerepek egy roma közösségben

10.00–10.30 Hozzászólások, kérdések
10.30–10.50 Kávészünet

10.50 – 11.50 előadások

Levezető elnök: Csorba László (főigazgató, Budapesti Történeti Múzeum)

Müllner András (tanszékvezető, ELTE BTK Média Tanszékének):
Média és romakép

Majtényi Balázs (egyetemi tanár, ELTE Emberi Jogi és Politikatudományi Tanszék):
Miért nem sikeresek az EU romákat célzó szabályozásai

Harmat József (történész):
Székesfehérvár és anticiganizmus – hagyomány

11.50–12.00 Hozzászólások, kérdések

12.00 – 13.00 Ebédszünet

13.00–14.00 előadások:

Levezető elnök: Lólé Bianka (tanító, gyógypedagógus)

Lakatos Szilvia (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszék):
A romani shib használata, és oktatásának kérdései

György Eszter történész az ELTE BTK Interdiszciplináris Történeti Tanszékén)
Cigánytelep-felszámolások Budapesten az államszocializmus alatt

Pócsik Andrea (kultúrakutató, Metropolitan Egyetem):
Nagyvárosi romák emlékezete, Berlin, Budapest

14.00 – 14.20 Hozzászólások, kérdések

14.20 – 14.40 Kávészünet

14.40 – 15.40 előadások

Levezető elnök: Daróczi Ágnes (igazgató, Romano Instituto)

Kállai Ilona (Iskolaigazgató, Czabán Általános Iskola):
Hétköznapjaim roma nemzetiségi pedagógusként

dr. Bogdán Péter (kutató, kurátor, Romano Instituto)
Roma reprezentáció a főváros közterületein

Fedorkó Boglárka (alapító, Ame Panzs):
Fiatal roma értelmiségi alkotóműhelyek, Ame Panzs és a Romaversitas

15.40 – 16.00 Hozzászólások, kérdések

16.20 – 17.00 Konferencia zárása, értékelés, javaslatok

Védnökök
Bánffy Eszter akadémikus, az Európai Régészeti Szövetség elnöke, Karácsony Gergely főpolgármester, Csorba László a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója

A konferencia programja letölthető pdf formátumban.

Részvételi szándékát kérjük jelezze a romatortenelem@gmail.com e-mail címen.

Támogatók:

« Régebbi bejegyzések